30. - Ellie

Tudtam, hogy ha egyszer megúszom, később még nagyon meg fogom járni.
Ez volt talán az egyetlen gondolatom, ami megmaradt arról az estéről, amikor Colin elment, engem pedig itt hagyott, de olykor-olykor felbukkant a fejemben, mintha csak arra figyelmeztetne, mekkora kiváltságban van részem, hogy maradhattam, méghozzá helyette.
Mintha azt próbálta volna a tudomásomra hozni, attól még, mert itt vagyok, még nem úsztam meg semmit, ugyanúgy hozzá vagyok láncolva, és meg fogom járni a poklok poklát.
Csak úgy, mint ő.
Ugyanis nem számít, melyikünk ötlete volt a sok hülyeség, amit az évek során együtt elkövettünk, mindketten tehetünk róluk. Vagyis tulajdonképpen már csak én.
Ezért pedig gyűlöltem Colin-t. Annak ellenére, hogy valószínűleg nem túl tisztességes ilyen érzéseket táplálni egy elhunyt személy iránt, aki ráadásul még közel is állt az emberhez, én mégis így tettem, noha soha az életben nem ismertem volna be senkinek sem.
De még saját magamnak sem.
Utáltam, hogy olyan rohadtul magabiztos volt, és még csak minimális jelét sem mutatta annak, ha ez valaha nem így volt. Utáltam, hogy azt hitte, mindenben igaza van. Utáltam, hogy amiért ő volt az idősebb, ezt még én is elhittem neki.
 Azt pedig egyenesen rühelltem, hogy mindezen tulajdonságainak köszönhetően egy életre magához láncolt, mint a legjobb barátnőjét.
Az érzés, amely mélyen belül ott lapult bennem a baleset óta, miszerint egy részem lényegében felszabadult a tragédiának köszönhetően, természetesen nem egyből tört a felszínre, sőt, tulajdonképpen az első év elteltével is csak minimális jeleit találtam annak, hogy a csodálat, amit Colin iránt éreztem, szépen lassan átalakul valamiféle közömbösséggé. Furcsa volt, hogy a szomorúság, ami eleinte hónapokig kötélként hurkolódott a nyakamra, hogy néha-néha rántson egyet magán, és fojtogasson, már nem tehetetlenséget, hanem dühöt váltott ki belőlem, miközben egy idő után azon kaptam magam, szembe akarok szállni vele.
Noha magával a személlyel korábban sosem lettem volna képes.
Ahhoz túlságosan is lefoglalt a tény, miszerint engem ért a megtiszteltetés, hogy belém karolt, és bevezetett a saját világába, ahol a féktelen száguldás, kihágások, a szókimondás, és a problémákról való megfeledkezés természetesnek számított. A világ, amit előttem senkinek sem fedett fel, és aminek a titkát már helyette én viszem a sírba.
Azonban miután már hosszú percek óta mást sem csináltam, csak a szoba fehér falait bámultam szótlanul, még csak a fáradtságot sem véve arra, hogy bárkinek is jelezzem a visszatérésem a való életbe – noha fogalmam sem volt, mióta aludhattam – be kellett látnom, inkább a titok visz engem.
Ahogy pedig ott feküdtem, egyre inkább olyan érzésem volt, talán meg is érdemlem.
A fejemet mintha valami éles tárggyal nyúzták volna, a szemem égett és a torkom pedig egy sivataghoz hasonlított, az asztal, ahol a vizet tartották pedig túl messze volt ahhoz, hogy érte nyúlhassak, azonban valamiért semmi erős késztetést nem éreztem arra, hogy segítségért kiáltsak vagy hasonló, noha még ha akartam is, se lett volna sok hangom hozzá.
Így hát örömmel süllyedtem bele a kórházi szobákhoz kissé túl kényelmes párnába és matracba, azonban ahogy körbepillantottam a helyiségbe, sikerült megállapítanom, akárhova is kerültem, nem az olcsóbbik kategória, főleg ha még külön szobát is kaptam.
Fogalmam sem volt, mikor szándékozok bármiféle életjelet adni magamról, noha tudtam, valószínűleg hamarosan úgy is bejön valaki, ha más nem, egy nővér biztosan, mindenesetre igyekeztem kihasználni még azt a pár perc csendet, ami kijárhat nekem még mielőtt minden kezdődik előröl. Akkor azt kívántam, bár inkább vége lett volna.
És abban a pillanatban, mintegy végszóként kinyílt az ajtó, és belépett rajta az egyetlen személy, aki miatt mégsem bántam, hogy nem így történt meg.
Felkaptam a fejem és tetőtől talpig végigmértem a belépő fiút, akiből sosem sikerült kiszeretnem, majd a pillantásom összekapcsolódott a sötétbarna szempárral, amiket valahogy képtelen voltam kiverni a fejemből, akármennyire próbáltam.
Fel sem merült bennem a kérdés, mit keres itt; elég volt körbenéznem a szobában, hogy tudjam, mindezt ki intézte így.
Nem tűnt meglepettnek, amiért ébren talált, megkönnyebbültnek viszont annál inkább, na meg kicsit magatehetetlennek, ahogy halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Szia, Els. – szólalt meg alig hallhatóan, én pedig éreztem, hogy a puszta hangja hatására könny szökik a szemembe.
Nem válaszoltam; valamiért képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni, miközben néztem, ahogy lassan közelebb lép az ágyhoz, és helyet foglal a mellette elhelyezkedő széken.
Vártam, ahogy a kezem után nyúl, ami szinte élettelenül pihent az érdes takarón, és kissé furcsálltam, hogy nem fogta meg, azonban be kellett látnom, ha van valaki, akinek ez a helyzet jobban nehezebb, mint nekem, akkor az Zayn.
Akkor esett csak le, a megismerkedésünk óta most először lát engem ilyen állapotban, ha nem vesszük figyelembe, hányszor sikerült összeesnem a közelében, azonban még azt sem lehetett összehasonlítani azzal a gyengeséggel, amit akkor éreztem, ahogy ott ül mellettem, tagadhatatlan fájdalommal és sajnálattal a szemében.
Ez pedig jobban fájt, mintha bármit is mondott volna.
- Gondolom, már mindent tudsz. – köszörültem meg a torkom.
Éreztem, ahogy a pillantása szinte lyukat éget belém, azonban nem bírtam a szemébe nézni.
Most még nem.
- Kicsit tág fogalom az a minden, nem? – húzta egy óvatos mosolyra a száját, de a tekintetében még mindig ott bujkált a keserűség.
Nem viszonoztam a gesztust, leginkább mert túlságosan rossz volt látni, ahogy látványosan küzd minden egyes szóval, csak úgy, mint én, azonban még nálam ez teljesen érthető volt, nála már kevésbé. Elvégre kettőnk közül rajtam kerekedett felül a bűntudat, amiért még most sem voltam vele őszinte, mégis ő volt az, aki jobban feszengett mellettem.
Reméltem, hogy csak a sajnálat miatt.
- Azt mondták, a szíveddel volt baj. – mondta végül, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szorítást a mellkasomban.
- Volt? – préseltem ki a kérdést magamból nagy nehezen, miközben lesütöttem a szemem.
Zayn felsóhajtott, mint mindig, ha ideges volt, mire megéreztem az ismerős parfüm és cigaretta jellegzetes keveredését, amitől eltöltött valami jóleső érzés, mint egy mentőöv, amibe bele tudtam kapaszkodni.
Van, ami mégsem változott.
- Azt is mondták, hogy ez nem olyan dolog, amivel nem lehet együtt élni. – tette hozzá.
- Valószínűsítem, egyikőjük sem élte úgy az életét, hogy attól tartott, bármelyik pillanatban összeeshet. – jegyeztem meg, a hangom pedig automatikusan megbicsaklott a mondat végére.
- Szóval ennyi volt? – szuggerált továbbra is, hogy a szemébe nézzek, nekem pedig egyre kevésbé sikerült ellenállnom neki. –Ezért estél össze most is? Mert fel akarod adni?
Megdöbbentett a hangja hirtelen jött éle, azonban a helyett, hogy meghunyászkodtam volna, inkább feldühített az ingerültsége.
- Fogalmad sincs, milyen érzés állandó pánikban élni, Zayn. – néztem egyenesen a szemébe. – Amikor egy idő után már a hajadat tépnéd, mert nem tudod, mikor ér utol egy képszakadás megint. – idegesen letöröltem az arcomon lefolyó forró könnycseppet. – Tudod te milyen kibaszottul szánalmas ez az egész?
Azonban a helyett, hogy támadott volna, ismét keserű mosolyra húzta a száját.
- Akár hiszed, akár nem, tudom.
Értetlenül néztem rá, azonban miután jobban belegondoltam, kit is próbálok meggyőzni az igazamról, hamar leesett az előbbi igazságtalanságom.
Elvégre míg nekem volt valamiféle menekülési lehetőségem az elől, hogy beleőrüljek a pánik okozta hisztériába, Zayn lényegében benne élt és esélye sem volt a menekülésre.
És noha meglett volna rá a lehetősége, mégsem rokkant bele, és végül nem adta fel.
- Azt sem tudom, egyáltalán mi a fenéért mondom ezt pont neked. – ráztam meg a fejemet mintegy hárításként. – Sőt, azt sem tudom, mit keresel itt.
- Szerintem meg pontosan jól tudod, miért vagyok itt. – szorította össze az állkapcsát, miközben a szemei egy árnyalattal sötétebbek lettek.
- Hetek óta nem hallottam felőled semmit, Zayn. – válaszoltam végül. – És te voltál az, aki azt akarta, hogy ez így legyen. Nem én.
- Ha arra próbálsz rávilágítani, hibát követtem el akkor este a klubban, akkor tévedsz, ugyanis mindketten tudjuk, hogy az minden volt, csak hiba nem.
- Azt mondtad, hogy az egész kapcsolatunk egy hiba volt. – emlékeztettem, azonban ezzel együtt sikerült saját magamban is megpiszkálni a varratokat. – Aztán eltűntél, majd ismét felbukkantál, hogy egy estére összezavarj, aztán megint leléptél, most pedig itt ülsz, mintha mi sem történt volna.
Figyeltem, ahogy valamiféle maszkot húz az arcára, azonban elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, ez is csak egy álca, hogy leplezze a benne eluralkodó kétségbeesettséget, amit az előbb hallottak váltottak ki belőle.
Tudta, hogy igazam van. Én pedig azt, hogy ennek ellenére van mit mondania neki is.
Még ha már hónapokkal ezelőtt lemondtam arról, hogy valaha is elém kerül Zayn őszinte arca, amit talán csak nekem engedett, hogy lássak, és már csak reménykedni bírtam benne, hogy a szeretet, amit valaha irántam érzett, még előkerül valamikor.
Kár, hogy nem voltam az a reménykedős típus.
- Aki itt egyedül hibát követett el, az én voltam, Els. – mondta. – De nem azzal, hogy veled voltam. Hanem, hogy annak ellenére, hogy megkaptalak, mégis hagytalak elmenni.
Nem vágtam közbe, de még egy sóhaj sem szökött ki a számon; visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa, noha nem igazán tudtam, készen állok e arra, amit mondani fog.
De abban a pillanatban kizártam a gondolataimat; nem akartam többé ezen gondolkozni.
- Hagytam elmenni az egyetlen dolgot, ami miatt képes voltam megfeledkezni arról, mennyi szarság vesz körbe, és ami miatt hajlandó voltam minden egyes napon magamra erőltetni azt a kibaszott mosolyt, amit mindenki elvár tőlem, mert arra gondoltam, van valaki, aki lehet, most éppen ugyanúgy rám gondol, mint én rá. És aki miatt megéri végigcsinálni ezt az egészet, annak ellenére, mennyire kurvára elegem van ebből a körforgásból, ami sosem áll meg, és elszív belőlem mindent, ugyanis ott vagy te, aki mindezt visszaadja, és még csak nem is kér cserébe semmit.
Idegesen a hajába túrt, miközben továbbra is küzdött a szavakkal, azonban mindezt már észre sem vettem.
- Azt éreztem, megfulladok. Hogy az lesz velem is, mint mindenkivel a világomban, még pár évet letolok, és kiégek, de előtte még minden létező szart kipróbálok, csak hogy a világért se essek abba a hibába, hogy bárkit megszeressek. Mert olyan nem létezik, hogy szerelem. Mert nincs olyan ember, aki segítene átvészelni ezt az egészet. Mert az egyetlen személy, akiről azt hittem, segíteni fog, azt sem érdekelte más a kibaszott közvéleményen kívül, és kidobott, miután ő is rájött, mekkora szerencsétlen vagyok. – rázta meg a fejét. – Aztán jöttél te, és természetesen mindent felforgattál, kezdve azzal a szabállyal, hogy soha többé nem adok senki véleményére, felrúgva minden egyes dolgot, amiben hittem, beleértve azt is, hogy nem létezik a kibaszott szerelem.
Észre sem vettem, hogy lassacskán sírni kezdek, míg egy idő után már megállás nélkül folytak a könnyeim, azonban ez alkalommal nem parancsoltam megállj-t nekik.
Belefáradtam már.
- Azt gondolod, nem vagy már jó semmire, és hogy nem akarsz együtt élni azzal, ami fenyegetésben tart. De ha még van egy minimális esélyem is arra, hogy jóvátegyem mindazt a végtelen sok hibát, amit elkövettem veled szemben, akkor megígérem, hogy akármilyen nehéz is lesz ez az egész, végigcsinálom veled, és hogy nem mozdulok mellőled, akármennyire reménytelennek is tűnik ez az egész. Ugyanis jöjjön akármi, engem már nem érdekel, mert megtaláltam azt a valakit, aki miatt érdemes minden egyes nap felkelnem. És az a valaki te vagy, Ellie. Mindig is te voltál.
Éreztem, ahogy szépen lassan a kezemért nyúl, majd pedig hogy összekulcsolja az ujjainkat, miközben én képtelen voltam a tekintetemet elszakítani az övétől, és nem hittem, hogy valaha is képes leszek rá.
Ahogy arra sem, hogy őt elengedjem.

Sziasztok drágáim!
Kivételesen a rész végéhez fűzni megjegyzést, ha már ez az utolsó rendes fejezet.:)
Először is elnézést kérek az esetleges hibákért, de nem volt időm átolvasni, ugyanis rohannom kell tovább, mindenesetre igyekszem holnap átjavítani mindet!
Továbbá hálás köszönet mindenért, amit értem tesztek/tettetek a történet során, nagyon szépen köszönök mindent, imádlak titeket, és fogalmam sincs, mire mennék nélkületek!<3333

További szép estét, és kellemes hetet drágáim, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul jövőhéten érkezik az epilógus!

-xoxo, Sophie V.

Helyzetjelentés + Bocsánatkérés

Sziasztok drágáim!
Először is borzasztóan sajnálom, hogy ismételten csúsztam/csúszok a következő résszel, de akármennyire is igyekeztem, egyszerűen lehetetlen volt befejeznem a hétvégén, ennek oka pedig leginkább hogy a túlzsúfolt napokon kívül valamiféle betegeskedés is a képbe jött, ami eléggé odavágott az időbeosztásomnak, de hát nem lehet mit tenni, gyógyulgatok.
Mindenesetre szerettem volna valamiféle életjelet adni magamról a hétvégéig, miszerint nem tűntem el teljesen, eszemben sincs abbahagyni a blogot vagy hasonló, és már készül a 30. rész, csak nem tudom, képes leszek e vasárnapnál előbb hozni.
A kommentekre is hamarosan válaszolok, azért is elnézéseteket kérem, de itt is szeretném megköszönni az összes támogatást, amit tőletek kapok megjegyzés, pipa vagy akármilyen formában, eszméletlen hálás vagyok mindenért, nálatok jobbat nem is kívánhatnék, imádlak titeket!<3333

Még egyszer ne haragudjatok, köszönök szépen mindent, vigyázzatok magatokra, sok sikert a héthez és ha minden jól alakul, remélhetőleg a hétvégén találkozunk!:)<3

-xoxo, Sophie V.

29. - Őrülten szeretni

Helló-helló drágaságok!

Először is mérhetetlenül sajnálom a csúszást, de tegnap este nem igazán éreztem jól magam fizikailag, így esélyem sem volt befejezni a részt, továbbá elnézést a kissé késői posztolásért, de eddig meg az internettel szenvedtem, szóval nagyon úgy néz ki, valaki nem akarta, hogy kitegyem ezt a részt, amit nem értek, ugyanis személy szerint imádtam írni, szóval kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla.:)

Másodszorra pedig hálás köszönet az előző részhez érkezett összes visszajelzésért, minden formában, nem győzöm hangsúlyozni mennyire sokat jelentenek a sorok, amiket írtok, és mennyire inspirálnak, szóval nagyon szépen köszönöm, imádlak titeket!<3333

Így összegzésként azt kell, hogy mondjam, elérkeztünk a blog utolsó Zayn-szemszögéhez, amitől egyik szemem sír, másik nevet, ugyanis iszonyúan szerettem az ő látószögét elétek tárni, és az ő karakterével látni az eseményeket, és borzasztóan hiányozni fog. Na, de reméljük, sikerült méltó befejezést adnom az ő szálának.:)

Nem is pazarlom tovább a szót; boldog nyuszit mindenkinek, vigyázzatok magatokra, további jó pihenést erre az utolsó napra, sok sikert a sulihoz, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, hétvégén találkozunk!<3

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.

***********

Zayn

Nem tűnt fel, hogy rohanok, egészen odáig, míg az automatikusan kitáruló ajtókhoz érve megtorpantam, hogy bevárjam a mögöttem haladó lányt, miután rájöttem, talán nem ártana előre engednem, noha legszívesebben keresztül futottam volna az egész kórházat, csak minél előbb Ellie-hez érhessek. Fogalmam sem volt, miből maradt annyi önuralmam, hogy megállj-t parancsoljak magamnak, ugyanis hogy abban a pillanatban nem bírtam tisztán gondolkozni, az is biztos.
Mondjuk nem igazán tudtam volna megmondani, közre játszott e benne a két üveg sör, amit mit sem sejtve betoltam korábban amolyan alapozásként, vagy a fél pohár whisky, amit a felejtésre szántam. Mindenesetre volt egy olyan érzésem, egy jó ideig nem nyúlok alkoholhoz, ha egyszer vége lesz ennek a baromi hosszúra jósolt estének.
Nem számít, hogy végződik.
Noha mélyen legbelül tudtam, nem kell feltétlenül a legrosszabbra gondolnom, maga a tudat, hogy kórházban vagyunk felhúzott eléggé ahhoz, hogy képtelen legyek akár minimálisan is nyugalmat erőltetni az arcomra, hogy ne gondoljanak egy őrültnek a körülöttem lévők, ugyanis bár legszívesebben a falhoz vágtam volna valamit vagy éppen valakit, nem kockáztattam meg, hogy esetleg kidobjanak innen, még mielőtt akár egy pillanatra is láthattam volna Ellie-t.
- Zayn, állj már meg, hallod? – villant fel az emlékkép, ahogy Louis a vállamat megragadva húzott vissza, még mielőtt feltéphettem volna a kocsim ajtaját.
Nem tudtam, mi történik velem; a gondolatok egymást váltogatták olyan tempóban, hogy azt hittem, menten szétrobban a fejem, valamiféle sípolást hallottam elnyomva, miközben azt sem tudtam megmondani, egyáltalán kapok e levegőt rendesen.
Beláttam, valószínűleg igen, ha még arra képes vagyok, hogy mint egy őrült, úgy hadonásszak ide-oda beszéd közben.
- Oda kell mennem! – ráztam meg a fejemet, és ismét megpróbáltam felrántani a kilincset, azonban káromkodva vettem tudomásul, rohadtul zárva van. – A picsába. – sziszegtem, és körbenéztem, mintha valami csoda folytán arra számítottam volna, valahol megpillantom a kulcsot a közelben, noha utólag belegondolva egészen biztosan a házban hagytam valahol.
- Azzal, hogy rohansz, mint egy idióta, kurvára nem mész semmire, basszameg! – fordított szembe magával Louis, hátha ezzel eléri, hogy rá figyeljek.
- Hol van a kulcsom? – csattantam fel, és megpróbáltam kikerülni, azonban ez alkalommal már Liam is beszállt a buliba, és egy lökéssel maradásra késztetett. – Engedjetek már el, baszki!
- Zayn, ne legyél ekkora seggfej, ittál, így nem vezethetsz! – kiáltott rám az utóbb említett személy, azonban a szavai mintha el sem jutottak volna hozzám.
Továbbra sem tudtam kiverni a fejemből a képet, miszerint Ellie bajban van és valahol egy nyomorult kórházi szobában fekszik, én meg itt állok tehetetlenül, miközben ott kellene lennem mellette.
Legszívesebben mindkettejüket félrelöktem volna a fenébe, azonban a fejemben lévő hang a többi gondolatomat túlordítva figyelmeztetett, miszerint eszembe se jusson.
Mintha nem akarta volna, hogy még több dolgot elcsesszek a mai este.
Éreztem, ahogy a tehetetlenség egyre inkább eluralkodik rajtam, én pedig lassan térdre ereszkedem, az arcomat a tenyerembe temetve, miközben a külvilág egyre inkább megszűnik létezni körülöttem, a fiúk elnyomott hangjával együtt.
Magára hagytam és most rosszul van, és senki sem tudja, mi történik vele. Kórházban van, és még nem ébredt fel.
Volt egy olyan érzésem, ha nem szedem össze magam mihamarabb, eluralkodik rajtam a pánik annyira, hogy képtelen legyek utána bármit is tenni, márpedig muszáj volt eljutnom Ellie-hez.
- Kocsival vagyok. – hallottam meg Caroline hangját valahonnan mellőlem, akiről tulajdonképpen teljesen megfeledkeztem egészen addig, míg a mi szóváltásunkhoz képest cincogva meg nem szólalt. Felé fordultam. – Majd én elviszlek. – tette hozzá.
Az arcára kiült nyugalom kissé furcsán hatott az őt körülvevő káoszban. Kicsit olyan volt, mintha ahogy rajtam egyre inkább eluralkodott az idegesség, ő egyre higgadtabb lett.
Vagy legalább is ezzel nyugtattam magam, hogy ne azt gondoljam, azért ilyen, mert beletörődött Ellie helyzetébe, akármi is legyen az, márpedig ha így van, az mindent jelent, csak jót nem.
Ebben az egyben biztos voltam.
Egészen odáig, míg be nem tettem a lábam a kórház ajtaján, és meg nem láttam, mi folyik ott valójában, miközben emberek talán százai rohangálnak ide-oda az épületben egy-egy jelzésre, vagy ülnek tehetetlenül a székekben, tenyérbe temetett arcokkal, miközben éppen azért fohászkodnak, csak ne az ő hozzátartozójuk legyen az, aki miatt megszólalt a riasztó.
Fogalmam sem volt, milyen érzés lehet a világon a leggyengébbnek érezned magad, míg akkor abban a pillanatban nem voltam egy közülük.
Itt minden pillanatban meghalhat valaki, akiért valaki betegre aggódja magát.
Valaki, aki bárki lehet; akiért akár az én szívem is megszakadhat.
Észre sem vettem, hogy mozdulatlanul állok az előcsarnok kellős közepén, míg Caroline be nem ért, és nem lökött rajtam egyet, visszarángatva a kegyetlen valóságba, ahol ismét a levegőbe hasított a halálos kimenetelű sípolás.
- Erre! – előzött meg, és vette át az irányítást, onnantól pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne maradjak le tőle, ugyanis bár nem voltam kifejezetten rossz kondiban, Caroline csakhogy nem rohant a kórház folyosóin keresztül, míg néhány éles kanyarral és két emelettel később meg nem érkeztünk a célunkhoz.
Onnantól kedve pedig mintha elvágtak volna valamit, az a minimális kommunikáció is, ami köztünk volt, véget ért. De amúgy sem tudtam volna mit mondani.
Egy hang sem jött ki a torkomon, miközben a folyosó végén lévő kórterem ajtaját bámultam, és az előtte tartózkodó embereket, akikre nem kellett kétszer ránéznem ahhoz, hogy beazonosítsam őket; ők voltak Ellie családja.
Az édesanyját szúrtam ki elsőre, ahogy közelebb értünk, leginkább azért, mert pontosan úgy nézett ki, mint a lánya idősebb kiadásban, annyi különbséggel, az ő sötétbarna haja a szöges ellentéte volt Ellie szőkéjének. De nem a külsejük az, ami ugyanolyan volt bennük; úgy látszik megtaláltam, kitől örökölte azt a fajta szokását, hogy falat húz maga köré, az anyjából csak úgy sütött az ellenállás az őt lerohanni készülő érzelmekkel szemben.
 Azonban vele ellentétben a kezét szorongató férfi, és a földön ülő lány egyáltalán meg aztán a szöges ellentéte volt az gondolataimat kitöltő arcnak, mint kisugárzás és kinézet terén.
Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem kellene közelebb mennem, míg alig pár lépésnyire Caroline szinte futólépésre váltott, és csakhogy nem a nyakába ugrott Ellie anyjának. Azon a ponton megtorpantam, és néhány méter távolságból figyeltem a történteket, amíg a pillantásom nem találkozott össze a földön ülő lányéval.
Eleinte pislogva nézett fel rám, mintha nem tudná eldönteni, tudja e ki vagyok, majd nem sokkal később kiült a döbbenet az arcára, végül pedig szépen lassan visszahúzta magára az érzelemmentes maszkját, azzal egy időben, hogy az anyja is kiszúrt.
Caroline-ra sandított, aki nem szólt egy szót sem, csupán csak bólintott egyet, mire az asszony elengedte a férfi kezét, és elindult felém, a lánya pedig feltápászkodott a földről, és követte.
Furcsának találtam, hogy az apja továbbra is több méteres távolságból méregetett.
- Biztosan te vagy Zayn. – szólalt meg a nő, én pedig bólintottam. – Marion. – nyújtotta a kezét, a vezetékneve hiányából pedig arra következtettem, azt akarta, hogy tegezzem.
Noha hirtelen fogalmam sem volt, honnan szerzett rólam tudomást, nem állt szándékomban vitatkozni vele ez ügyben.
- Gondolom van pár kérdésed, amire szívesen választ kapnál. – folytatta, miközben a tekintetét a kórterem ajtajára szegezte. – Nekem most alá kell írnom néhány papírt, és kicsit lenyugtatnom Caroline-t, na meg amúgy sem lennék valami jó segítség Skyler-rel ellentétben, szóval azt hiszem, magatokra hagylak titeket. – simított végig a lánya karján, majd egy óvatos mosolyt küldve felém továbbállt, én pedig elgondolkoztam azon, vajon mennyi erőfeszítésébe telhetett eltűntetni a fájdalom legkisebb jeleit is az arcáról.
A pillantásom ezután Ellie feltételezett húgára esett, akiben továbbra sem találtam semmiféle hasonlóságot, már ami a külsejüket illeti, és követtem őt a műanyag székek sokasága elé.
Intett, hogy üljek le mellé, noha a lehető legkevésbé sem volt türelmem az ücsörgéshez, mégsem utasítottam el, bár ezt leginkább azért sem, mert volt egy olyan érzésem, talán jobb, ha nem állok, miközben őt hallgatom.
- Lehet, arra számítasz, óvatos leszek, de úgy érzem, tök felesleges úgy beszélnem erről az egészről, mintha tabu lenne. – kezdte a tekintetét maga elé szegezve. – De akármennyire is próbáljuk szépíteni, az igazság attól még igazság marad. Ellie régóta nem volt rendben, Zayn. Sem lelkileg, sem fizikailag.
Megállt, de éppen csak annyira, hogy felvehesse velem a szemkontaktust, mintha meg akarna győződni arról, értem e, mire céloz, én pedig bólintottam.
- Csak míg az előbbit könnyebben titkolta, az utóbbiról tudta, hogy előbb vagy utóbb valahogy kiderül, de mivel nem a panaszkodásáról híres, eszébe sem volt elmondani nekem. Nekünk. Bárkinek, akiben megbízott. –mondta. – Mesélt neked Colin-ról, nem? – kérdezte.
- Nem sokat. – ismertem be. – Éppen csak annyit, amiről úgy gondolta, tudnom kell.
- Szerintem már az is több, mint amire számítani lehetett volna. – jegyezte meg, miközben elnyomott egy sóhajt. – Már az is csoda, hogy egyáltalán bárkinek elmesélte.
- Azt tudom, hogy a legjobb barátnője volt, de hogy voltak köztük ki nem mondott ellentétek, és hogy meghalt, de a körülményeket nem tudom. – mondtam.
- Egyik este Colin elrángatta valami szórakozóhelyre, ahol aztán annyian voltak, hogy Colin-t szó szerint agyonnyomták odabent. Ő tizenkilenc volt, a nővérem tizenhét.
Éreztem, ahogy a vér lassacskán kifut az arcomból, miközben próbálom felfogni az előbb hallott szavak jelentését.
- Tizenhét? – kérdeztem vissza, mint aki rosszul hallott, azonban Skyler tekintetét látva éreztem, nem volt baj a hallásommal.
- Senki sem lepődött meg, hogy nyoma marad benne a történteknek, elvégre az lett volna a csoda, ha egyáltalán nem viseli meg; Colin-t levakarni nem lehetett róla, szinte már nálunk lakott. Anya inkább azon csodálkozott, hogy megúszta némi zárkózottsággal és valamiféle pánikrohammal, valahányszor stresszhelyzetbe kerül. – folytatta. – Mindenesetre hiába végeztek el rajta vagy egy tucat vizsgálatot fél évvel a történtek után is, semmit sem találtak, ami arra utalt volna, hogy bármiféle maradandó károsulást szenvedett fizikailag. Mostanáig.
Megakadt, és észrevettem, ahogy erőt vesz magán annyira, hogy késleltetni tudja a szeméből kicsorduló könnycseppeket.
- Képes volt hónapokig titkolni, hogy valami nincs rendben, és még tovább is képes lett volna, ha nem történik ez… ha nem lesz rosszul… eddig mindig felébredt, de most nem. – rázta meg a fejét. – Te jóságos ég. – temette az arcát a tenyerébe, hogy elrejtse előlem a könnyeit, azonban gyengéden megragadtam a csuklóját, miközben minden tétovázás nélkül magamhoz húztam az egyre erősebben zokogó lányt.
Skyler szó nélkül belebújt az ölelésembe, mintha kicsit sem zavarta volna, hogy alig ismer, és semmit sem tud rólam azon kívül, hogy együtt voltam a nővérével, na meg persze a nyilvános dolgokat leszámítva, engem pedig végképp hidegen hagyott, hogy akkor találkozunk először.
Ugyanis volt valami, ami igencsak erősen összekötött minket már az első pillanattól kezdve.
- Nem veszíthetem el. – sírta, az arcát a vállamba temetve. – Nekem szükségem van rá. Ő a mindenem.
- Nekem is. – suttogtam. – Nekem is.
Egy ideig nem szóltam egy szót sem, hagytam, hogy kisírja magát, noha sejtettem, napok sem elegendők ahhoz, hogy kiadja magából mindazt a feszültséget, és tehetetlenséget, ami benne van, de már attól is csökkent a bennem lakozó bűntudat, ha valamennyivel jobban érezheti magát.
Ugyanis míg a karjaimban lévő lány zokogását hallgattam, egyre inkább azt éreztem, ez az egész az én hibám; hogy ez az egész akár nem így végződött volna, ha nem adom meg Ellie-nek azt a fajta végső lökést, ami idáig taszította.
Itt már nem arról volt szó, hogy én elveszíthetem. Hanem hogy az egész családja, és még egy adag személy, akiket hiába próbált eltaszítani magától, egy valami még az ellenállásánál is erősebb volt; az pedig a belőle áradó végtelen szeretet.
- Ugye tudod, hogy te voltál az egyetlen, akit megengedett magának, hogy megszeressen? – szipogta Skyler.
Halványan elmosolyodtam, miközben mélyen magamban tartottam a kérdést, miszerint vajon Ellie tudta e, hogy ő volt az egyetlen, akit megengedtem magamnak, hogy megszeressek, ugyanis úgy éreztem, ez már olyan, ami azt hiszem, örökre a kettőnké marad. Onnantól kezdve pedig nem gondoltam semmi másra, minthogy amikor felébred,soha többé nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát vele kapcsolatban, és történjen bármi, mellette maradok.