Camouflage

Helló-helló drágaságok!

Kicsit régen jelentkeztem már, tudom, sőt, inkább úgy mondanám kicsit nagyon régen. Mindenesetre nagyon boldog vakációt mindenkinek, aki hasonló cipőben jár mint én, és remélem mindenkinek nagyon-nagyon jól fog telni sok pihenéssel, szórakozással és társaival ugyanis szerintem egyértelműen megérdemlitek.<3

Az ígéretemet megtartva megérkeztem a legújabb történet beharangozásával, amin idáig ültem, és fejtegettem, a prológusa pedig most szombaton érkezne, ha akadna rá érdeklődő.

Mint korábban említettem, a történet kisugárzása és hangulata talán egy kicsit hajazhat a Behint the Spotlight blogéra, abban az esetben ha volt, aki már olvasta és találkozott vele, aki pedig még nem, annak talán újdonság is lehet.:)

Camouflage - Álcázás [Louis Tomlinson Fanfiction]

Louis-lányok örülhetnek hehe, azonban pici spoiler-ként a Zayn-lányok sem szenvedhetnek a későbbiekben hiányt.

Az alaptörténetéről itt olvashattok, így azt nem is feszegetném, azonban ha valaki kedvet kapott hozzá, hogy esetleg belekukkantson majd, annak előre is jó olvasást!:)
Ami a részek érkezését illeti, ez alkalommal sajnos muszáj lesz azt mondanom, nem tudok egyelőre semmiféle rendszerrel szolgálni, ugyanis bár most a szünetben nem hiszem, hogy sokat késnék egy-egy fejezettel, az iskolaidőre nézve valószínűleg kiszámíthatatlan leszek, de igyekszem hozni őket, amilyen gyakran csak lehet.

Nem is pazarlom tovább a szót, még egyszer köszönök szépen mindent, amit ezzel a bloggal kapcsolatban kaptam, iszonyú jól esik visszaolvasni mindazt, amit korábban írtatok, még mindig eszméletlen hálás vagyok, továbbá remélem, találkozhatunk páran a következő történetemnél is.:)<3

Jó pihenést a nyárra és vigyázzatok magatokra!<333

-xoxo, Sophie V.

U.i.: még mindig ti vagytok a legjobbak hehe <3

Utószó

Sziasztok drágáim!

Fogalmam sincs, hogy, de valahogy mégis sikerült elérkeznünk ehhez a naphoz, illetve ezzel együtt ehhez a bejegyzéshez is, amit még mindig nem tudtam teljes mértékben felfogni, továbbá lehet a szavakat is kicsit nehezen fogom megtalálni az elején, ezért elnézéseteket kérem, ahogy azért is, ha ez a szöveg végül lassan fejezethosszúságnyira nyúlik. (Viccelek<3)
Először is - csak úgy, mint az előző blogom befejezésénél - leginkább a kezdetekről szeretnék szólni pár szót, így visszakanyarodok egy kicsit 2015 nyarára (noha a prológus első felét tavaly februárban írtam meg, azt hiszem), mikor is ott ültem a hintaágyunkon, és folyamatosan azon kattogtam, mégis hogy a fenébe álljak neki ennek az egésznek. Ugyanis még csak alapsztorim sem nagyon volt, azon kívül, hogy tudtam, ez alkalommal kivételesen nem Louis-t helyezném a főszerepbe - már ami a férfi főszereplőt illeti. Ennek semmi különösebb oka nem volt, mint az, hogy mindig is szerettem volna egy Zayn fanfiction-t írni, és a vicc az egészben, hogy mindezt talán két nappal az előtt határoztam el véglegesen, hogy kilépett a bandából.
Azt tudni kell, hogy akkor ezt az ötletet természetesen egyből elvetettem, és még csak a másik blogomat sem akartam folytatni, de hát gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki akkoriban így állt hozzá a dolgokhoz, mindenesetre jó pár hónappal később, a Behind The Spotlight befejezése után végül is mellette döntöttem, noha tudtam, hogy ezzel olyan fába vágom a fejszémet, mint még soha.
Nem tudom, mennyien vagytok tisztában a ténnyel, hogy én eredetileg ízig-vérig Louis-lány vagyok (most már szerintem hivatalosan is Zouis lettem, szóval tapstaps nekem), és hát "átpártolni" úgymond egy másik fiúhoz kicsit nehézkes valakinek, aki eddig minden karaktert vele képzelt el és a többi, de hát gondolom ismét, rajtam kívül biztos más is találkozott már ezzel a bökkenővel. Szóval ha őszinte akarok lenni, muszáj elmondanom, minden hátsó szándék vagy hasonló nélkül, hogy eleinte kegyetlenül nehéz volt a Poison írása.
Sőt, akadtak nehéz pillanatok a történet kellős közepén is.
De ahogy az idő és a fejezetek lassacskán leperegtek, azt vettem észre, képes vagyok azonosulni egy számomra kissé kidolgozatlan, és feltérképezetlen karakterrel, és itt most nem csak Zayn-re, hanem igazából Ellie-re is gondolok, és mivel hölgyeké az elsőbbség, ezért vele kezdenék.
(Borzasztó vagyok, tudom hehe)

Na most, Ellie-vel az a helyzet, hogy akadtak pillanatok, amikor igazából én is ott ültem a gép előtt, és azon gondolkoztam, mégis hogy a fenébe lehetséges, hogy valaki, akinek én találom ki a személyiségét, lényegében a képembe röhög a monitoron keresztül, amiért képtelen vagyok egy-egy szituációra megfelelő reakciót kitalálni neki.

Azt tudtam, már amikor megírtam a prológus elejét, hogy akárki lesz a főszereplő lány, kevésbé kiismerhető lesz, mint az előző történetem főszereplője és az ebben a történetben is felbukkanó Avery, és hogy lényegében igencsak különböző lesz tőle már abban a tekintetben, hogy nem fogja magát egy könnyen megadni a csábításnak, már ami Zayn közeledését illeti.
Amit nagyon szeretek/szerettem Ellie-ben, hogy szinte mindenen átlátott, aminek egy picit is gyanús vagy éppen átverés szaga volt, így volt ez Zayn-nel is, és igazából ennek köszönhető a történet elején - és néha még a közepén is - előbukkanó távolságtartása, amitől csak igen hosszú idő után tudott megválni, és kinyílni előtte, bár az utóbbit én a legjobb barátnőjével történt tragédiának tudtam be mindig is.
Ami Colin-t illeti, mivel nem volt fő karakter, nem térnék ki túlságosan a szerepére, de összefoglalok pár dolgot vele kapcsolatban, ha esetleg a történet során nem volt érthető néhány mit-miért páros.
Colin nem csak Ellie legjobb barátnője, de egyben mentora is volt, aki úgy terelgette őt a prológus idején, mintha valamiféle gyerek lett volna számára, ami részben igaz is volt, ha azt nézzük, két évvel idősebb volt nála. A tőle függő Ellie pedig igencsak nehéz helyzetben találta magát a halála után, ahol a mentorából hirtelen az őt felemésztő démon lett, aki miatt lassacskán elhitte, hogy valóban az ő hibája, hogy túlélte az incidenst, és nem ő halt meg.
És ennek köszönhető lényegében Ellie azon oldalának kialakulása, amelyik leginkább végigkísérte őt a történet első felében, ami persze egyre inkább a háttérbe szorult, miután a sors összehozta őt Zayn-nel.
És akkor el is érkeztünk ahhoz a részhez, ahol megpróbálom valamennyire kitárgyalni a félig valós, félig kitalált karaktert, aki talán kevesebb fejfájást okozott nekem, mint Ellie; Zayn.

Gondolom felesleges mondanom, mennyit változott a szememben a való életben létező énje tavaly óta, ezzel szerintem sokan így vagyunk, innentől kezdve természetesnek veszem, hogy az itteni énjét is kicsit úgy indítottam útjára, hogy nem volt száz százalékig minden rendben vele.
Azt muszáj leszögeznem először is, hogy ebben a blogomban talán azt szerettem a legjobban, hogy nem csak a lány szereplő, hanem a fiú is lényegében gyökeres változáson ment keresztül. Ugyanis nem csak Ellie küzdött vele, Zayn-nek is megvoltak a maga démonjai, ami miatt képtelen volt bárkivel is normális kapcsolatba keveredni, és megállapodni bárki mellett, miután élete egyik legnagyobb csalódását attól kapta, akit a legjobban szeretett, noha a Perrie-vel való kapcsolata sem volt valami zökkenőmentes, de az már egy másik történet hehe.
Neki leginkább azt kellett megtanulnia, a bizalom valóban törékeny, de nem minden esetben kell teljesen megvonnunk ezt a másiktól, és ahogy telt az idő, szépen lassan megtanulta, hogyan kezelje, hogy az eredeti szándékával ellentétben, Ellie kicsit tovább marad az életében.
Azonban ő sem számolt vele, miszerint derült égből villámcsapásként ki kell állnia némi próbát, miszerint képes e megtartani maga mellett azt, akit szeret, és így jutottunk el ahhoz a részhez, ahol azt hiszem a pokolba kívántatok, amiért elvált a két főszereplő útja.
Hozzáteszem, csak úgy "utómegnyugatátsként", hogy sosem terveztem rossz véget a történetnek, ahol nem adom meg az esélyt, hogy ismét egymásra találjon a párosunk, de azt tudtam, ahhoz, hogy mindez valóban így legyen, túl kell esniük néhány rizikós ponton, és persze fejlődniük is kellett valamennyire.
De az viszont nem jön magától.
Akármennyire hihetetlen vagy hangzik sablonosan, azt már Rátok bízom, amilyen fájdalmakat ők ketten átéltek, azokat velük együtt nekem is sikerült, még ha nem is akkora mértékben, de valamennyire igen. Talán ez is az oka annak, hogy sokszor a részek megírása után pillanatokon be tudtam aludni, miután valahogy nagy nehezen elvánszorogtam az ágyig és társai.

Viszonylag röviden, ennyit a szereplőkről, most pedig, mielőtt jön az a rész, ahol teljesen elérzékenyülök, még gyorsan gondoltam megosztok veletek pár érdekességet a történettel kapcsolatban, leginkább az eredeti elképzeléseim közül néhányat. (Lehet röhögni)
- Ellie eredetileg Alana néven futott jó ideig, mielőtt publikáltam volna a prológust, aztán valamiért megváltoztattam, talán mert így nem jött volna ki a becézése, ami meg mostanra igencsak fontos lett khm khm Zayn.
- Valamiért tök máshogy képzeltem el a kettejük első találkozását, és azt is terveztem, hogy egy egyéjszakás kaland után találnak egymásra, de aztán rájöttem, hogy ez nem igazán passzol Ellie karakteréhez, így inkább hagytam.
- Oké, erre nem vagyok büszke, de volt egy momentum, amikor Perrie felbukkanásának háttérbe azt rakom, hogy terhes, de miután leesett, hogy ezzel kiborítanám szerintem az olvasók kilencven százalékát, maradtam annál, hogy egész egyszerűen manipulálni akarta Zayn-t.
- Ellie nagy barátnőjének eredetileg Avery-t szántam, aztán valamiért mégsem hoztam össze őket jobban, leginkább azért sem, mert Ellie időközben túl önálló lett úgymond, akinek nincs szüksége közeli barátokra, főleg nem Colin után.
- Akartam némi botrányt Zayn és Louis szórakozásáról az utolsó fejezetek környékén, amikor azzal a bizonyos kis zacskóval indult útnak az előbb említett személy az utóbbihoz, viszont úgy gondoltam, Ellie rosszulléte később nagyobb port fog kavarni amúgy is, és elég lesz egy ilyen szál.

Remélem, azért annyira nevetségesek nem voltak, de hát azt hiszem, bátran kijelenthetem, nem úgy alakultak végül a dolgok, ahogy elterveztem, mondjuk úgy érzem nem is baj.
És ha már eltervezetlen dolgoknál tartunk, azt hiszem, itt az ideje, hogy kifejtsem, mennyire elképzelhetetlenül, végtelenül és felfoghatatlanul is hálás vagyok mindenért, amit Tőletek kaptam a történet során.
Ugyanis ez egy olyan ajándék volt - nem találom a megfelelő címszót - amire aztán tényleg nem számítottam, mikor elkezdtem ezt az egészet, és esküszöm, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha bárkitől olyan megjegyzéseket kapok, mint amilyenekkel találkozhattam, és mint amilyenek hétről hétre olyan erőt adtak a folytatáshoz, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha eljutottunk volna idáig.

Köszönhetően ennek a történetnek, lehetőségem volt valamennyire megismerni olyan valakiket, akik annyi mosolyt csaltak az arcomra, mint hosszú ideig senki és fogalmam sincs, mindezt mégis hogyan hálálhatnám meg Nektek, de szeretném ha tudnátok, eszméletlen boldoggá tettetek és tesztek, elég csak arra gondolnom, van, akit tényleg érdekel, amit írok, és lehetséges, hogy tényleg van, aki várja egy-egy fejezet felkerülését.

Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki mindezt, azonban nem tudok mást mondani, mint hogy imádom mindegyikőtöket, akár írt nekem megjegyzést valamelyik rész alá, akár nem, ugyanúgy küldöm neki a világ összes virtuális ölelését és pusziját, na meg persze a hálámat.
Páran azt mondtátok, köszönitek, hogy olvashattátok a történetet, mikor igazából aki itt köszönettel tartozik, az egyes egyedül tényleg én vagyok.

Én pedig köszönöm, hogy ilyen csodálatosak, támogatóak és türelmesek voltatok a történet során, és hogy megadtátok nekem azt az örömöt, hogy hétről hétre olvashattam tőletek, ugyanis komolyan mondom, nincs annál nagyobb boldogság számomra, mint hogy kifejtitek a véleményeteket egy-egy résszel kapcsolatban. Köszönöm, köszönöm és köszönöm, hogy itt vagytok/voltatok nekem, a kommenteket, a pipákat a díjakat - amiket természetesen így utólag mind ki fogok tenni - egész egyszerűen mindent. Ti vagytok a legjobbak, és ezzel senki se szálljon vitába, mert nem állok jót magamért, hehe.

Ami a folytatást illeti, ahogy már talán korábban is említettem, eszem ágában sincs még itt hagyni a Bloggert, azonban azt muszáj leszögeznem, hogy nem tartom valószínűnek a nyári szünetnél korábbi felbukkanásomat, köszönhetően az év végi hajtásnak, vizsgáknak és egyebeknek, de igyekszem minél hamarabb érkezni az új történet ismertetőjével, és prológusával. Amit elárulhatok, hogy egészen biztosan újabb fanfictionnel érkezem, és talán hogy a Louis-lányok talán most valamivel nagyobb előnyben részesülnek, mint a Zayn-lányok, de nem mondok semmi többet, minden kiderül idővel.

Azt hiszem, még mindig nem sikerült kiírnom magamból mindent, amit a történettel kapcsolatban érzek, de nem hiszem, hogy ez valaha így lesz, mindenesetre úgy érzem, ideje pontot tenni a végére, és lezárni, noha valószínűleg soha sem fogom igazán kiverni a fejemből azt a bizonyos mi lett volna ha kezdetű mondatot.
De azt hiszem, végül is ez a búcsú tényleg nem csak rosszat jelent. Elvégre eljutni sem volt egyszerű idáig, és hát egyszer minden jó véget ér, nem igaz?

És akkor lelkileg kicsit összetörve, elfáradva, de mégis valamiféle jóleső érzéssel keveredve,

- A blog befejezve -

Epilógus - Poison

Sziasztok drágáim!

Mivel elérkeztünk az epilógushoz, ezért ez alkalommal kicsit nehézkesen találom a szavakat, meg hát nem is erre az alkalomra tartogatom, hanem a jövőhéten érkező utószavamhoz, ahol viszont szerintem nem leszek képes befogni a számat. 

Minden esetre szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes megjegyzést, és visszajelzést, bármilyen formában; eszméletlen hálás vagyok mindenért, imádlak titeket, és fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen olvasóim legyenek, mint Ti, szóval köszönöm-köszönöm-köszönöm!<3333 Ti vagytok a legjobbak, nem győzöm hangsúlyozni.:)

Tényleg fogalmam sincs, mi mást írhatnék még ide ezen kívül, hogy elérkeztünk Ellie és Zayn történetének utolsó felvonásáig, noha bennem még biztos nem fog egy ideig lecsengeni a kettejük kapcsolata, azonban egyszer minden jó véget ér, ezt pontosan tudtam, mikor elkezdtem a blogot. (Bármennyire nem tudom, mit fogok most kezdeni magammal hehe.)

De nem is pazarlom tovább a szót, kellemes hetet drágáim, vigyázzatok magatokra, még egyszer köszönök szépen mindent, jövőhéten pedig érkezek az utószóval!<3

És akkor még egyszer utoljára,

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.

**********

Összébb húztam magamon a jó pár számmal nagyobb pulcsit, miközben a kezemben tartott bögrét az erkély korlátjára tettem, a tekintetemmel pedig végigfutottam a város látképén.
Noha hónapok óta kelhettem fel, és feküdhettem le erre a kiáltásra, még mindig nem tudtam betelni vele, és furcsa módon már a rutinommá vált, hogy reggel és este kijövök, sőt, ha tehettem még napközben is kiköltöztem, noha az időjárásnak köszönhetően az utóbbi egyre ritkábban történt meg, így a nyár vége felé.
Fogalmam sem volt, mégis mi a fene kötött ennyire ehhez az erkélyhez. Talán az, hogy egyenesen ráláthattam a belvárosra, és még hallhattam is belőle valamit, ami egyértelműen nyugtató hatással volt rám az első pár napban, mikor is végleg szembesültem azzal, hogy ki fogok költözni a forgatag közepéről, noha csak tizenöt perc autóútnyival messzebb, de ez épp elég volt valaki olyannak, aki utálja a változás minden formáját. Így nem volt meglepő, sem nekem, sem pedig az újdonsült lakótársamnak, hogy hamarosan a kedvenc helyemmé vált az egész házban, és noha nem egyszer megkaptam már, hogy lassan az ágyat is kihurcolhatnám, mégis egyre többször kaptam rajta, hogy ő is idekint tengeti az idejét, vagy hogy velem tart egy-egy szál cigi társaságában.
Az utóbbi tevékenységet persze már csak egyedül végezte, figyelembe véve a tényt, miszerint orvosi utasítás szerint nekem már nem szabadott semmi ilyesmihez folyamodnom.
Amikor Zayn először előhozakodott az összeköltözés témával, nem sokkal az egy éves évfordulónk előtt, a korábbi énemet meghazudtoló módon gyorsan egyeztem bele a dologba. Na, nem mintha menekülni akartam volna a lakásunkból, vagy hasonló, elvégre a szobatársammal jól kijöttünk, az épület közel volt a sulihoz, és kényelmes volt minden szempontból, azonban némi szájhúzogatás után rá kellett jönnöm, semmi értelme nem lenne maradnom, ha egy héten öt éjszakát biztosan nem ott töltök, hanem Zayn házában, vagy esetleg a családomnál. Annak ellenére viszont, hogy valóban sok mindenben változtam az elmúlt fél évben, a realitásom megmaradt a dolgokkal kapcsolatban, aminek köszönhetően nem egy vitán estünk át Zayn-nel, miszerint az ideje nagy részét az országon kívül tölti, én pedig bár nem vagyok társaságfüggő, az övéhez azért ragaszkodnék, mire pár indulatos mondat után végül is arra jutottunk, ha az időm engedi, úgy is vele megyek mindenhová.
Noha ez eleinte némi feszültséget váltott ki belőlem, leginkább azért is, mert a külön töltött hónapok után furcsán hatott, amikor a kórházból való kiengedésem utáni első héten már ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek egy kiruccanásra az Államokba. Először arra hivatkozva, hogy nincs kedve egyedül menni a többi fiúval, másodszor pedig hogy még úgy sem jártam Amerikában, harmadszorra pedig már nagy nehezen beismerte, hogy semmi kedve itt hagyni engem közvetlenül az után, hogy visszakapott.
Mivel én sem éreztem másképp, kénytelen voltam összeszedni magam annyira, hogy valamennyi nyitottságot erőltessek magamra a több órás repülőút miatt, ahol is Zayn-en kívül a többi fiú is ott volt, és bár Louis-t és Niall-t már ismertem, a kemény dió – legalább is ahogy Zayn fogalmazott – még hátra volt Harry és Liam személyében. Azonban minden félelmem ellenére nem kezeltek úgy, mint a lányt, aki miatt Zayn ideiglenes idegösszeomlást kapott, és még csak át sem néztek rajtam, szóval az első két óra után már nem számoltam, mikor érünk Los Angeles-be.
Egy idő után pedig – bármennyire is furcsa – már szinte természetessé vált, hogy valahányszor lehetőségem van rá, elkísérem Zayn-t, továbbá az összes olyan dolog, amiről korábban meg nem mondtam volna, hogy valaha az életem részévé válnak, kezdve magával az emberrel, ugyanis történt akármi a múltban, ma már bátran kijelenthetem, hogy Zayn-hez tartozom, ő pedig hozzám.
Bár valóban előfordul, hogy néha kissé túl sokáig időzik el rajta a tekintetem, miközben elgondolkozok azon, mégis hogyan lehetséges, hogy két annyira különböző valaki, mint mi, annyi sérelem után még mindig nem képes távol tartani magát a másiktól, de ennek általában az a vége, hogy megkapom, miszerint tudja, hogy mennyire jól néz ki, de azért ennyire nyilvánvalóan ne csorgassam rá a nyálamat. Ilyenkor pedig valami a fejének vágva végzi, de persze sosem elég nehéz ahhoz, hogy komolyan bántódása essék, na nem mintha valóban képes lennék bántani.
Mindazok ellenére, hogy mindketten sokat változtunk a másik mellett, Zayn sem szabadult meg teljesen a félelmeitől, így akadnak olyan pillanatok, mikor tisztán látom a szemében az elbizonytalanodást, azonban még ez sem tudja teljesen elnyomni a ragaszkodást, amit akkor érzek, valahányszor csak azt bizonygatja, mindezek ellenére mennyire szeret.
Mindeközben én pedig azt próbálom megértetni vele, eszem ágában sincs elhagyni, csak mert még mindig küzd ezzel.
Elvégre mindkettőnknek van még mit megemészteni a saját múltjából, és hagyni, hogy azok a sebek, még ha teljesen nem is, de valamennyire begyógyuljanak.
Mondjuk érdekes módon mégsem én voltam az, aki ezt a folyamatot a legrosszabbul kezelte; valamiért a családomnak nehezebben sikerült elfogadnia, hogy kivételesen nem teszek úgy, mintha a kórházban tett látogatásom meg sem történt volna, és hogy egy idő után képes vagyok hangosan kimondani Colin nevét, mint saját magamnak.
Furcsa módon abba sem haltam bele, hogy a kiengedésem után pár napot náluk töltöttem, miután anya kijelentette, hogy nincs az a pénz, amiért szem elől tévesztene, és noha mehettem volna Zayn-hez is, még ő is ragaszkodott hozzá, hogy otthon legyek, ha már lényegében megjárták a poklok poklát, miközben éjjel-nappal a kórházban voltak, és azon tűnődtek, vajon mikor ébredek fel – már ha felébredek egyáltalán.
Nem tudom, mitől lettem hirtelen ennyire engedékeny feléjük, de nem ellenkeztem és még csak a számat sem húztam, szó nélkül beköltöztem a régi hálószobámba, bár volt némi keserűség bennem, amiért ennek köszönhetően ritkán láthattam Zayn –t. Mondjuk ez leginkább annak volt köszönhető, hogy dolgozott, meg az óvatosság a szüleim felé, noha anya váltig állította, hogy semmi ellenszenve nincs Zayn ellen, csak furcsállja, hogy olyan sokáig nem hallott felőle, de ezt lerendeztem egy vállvonással, miközben magamban megfogadtam, inkább nem avatom be őt a teljes történetbe.
Na, nem mintha bárkivel megtenném; nem csak azért, mert a felét nem értené senki, hanem mert jó úgy visszagondolni erre az egészre, hogy azt mondhatom, ez csak a miénk.
Egy kisebb fuvallat hatására összerezzentem, és a számhoz emeltem a bögrét, hogy kortyolhassak egyet a forró italból, hátha segít valamennyit az álmatlanságomon, ugyanis annak ellenére, hogy egész délután azért fohászkodtam, hogy hazaérjek és aludhassak egy órát, mielőtt nekiállok készülni a vizsgákra, valamiért most képtelen voltam álomba zuhanni.
 Azonban mindezt betudtam az izgalomnak, ami akkor lett rajtam úrrá, mikor két próbateszt megírása között beugrott, hogy Zayn ma jön haza, én pedig úgy nézhetek ki, mint egy félőrült a karikás szemeimmel, és a fejem tetején kontyba fogott hajammal, miközben egy szakadt melegítőalsóban parádézok a nappaliban. Miután végül is leesett, hogy éjfélnél előbb nem esik be az ajtón, feladtam azt a tervemet, miszerint főzni fogok neki és a nyakába ugrok, még akkor is ha ezt igazából viccnek szántam neki az indulása előtt. Ezért úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát, hogy nem várom meg, és lefekszem aludni, de mint ahogy említettem, valami igencsak nem akarhatta, hogy elaludjak, ha már úgy pattogtam fél tizenkettőkor is, mint egy nyamvadt gumilabda, miközben nem sok kellett ahhoz, hogy elhányjam magam a keserű gyógytea ízétől.
Pár percig még továbbnéztem a várost, de éppen csak addig, míg le nem erőltettem a torkomon a rémes lötty utolsó cseppjét is, majd egy megkönnyebbült sóhajtás kíséretében visszamentem a szobába, és amilyen gyorsan csak tudtam, be is húztam magam mögött az erkélyajtót. Egészen odáig fel sem tűnt a benti és kinti hőmérséklet közötti különbség, míg a pulcsimat – vagyis Zayn pulcsiját – ledobva a földre rögtön vissza is nyúltam érte az átfagyott végtagjaimnak köszönhetően.
- Bocsi, tudom, ezért még utálni fogsz. – jegyeztem meg magamban szórakozottan, ugyanis egyetlen egy ruhadarab volt, amit nem adott egykönnyen, noha szokásom volt engedély nélkül lenyúlni; az pedig ez a pulcsi volt.
Ami a vicces volt az egészben, hogy még mindig nem volt hajlandó elárulni mikor kapta, vagy, hogy miért ilyen fontos neki, de mivel állítása szerint nem akarja, hogy téves képzeteket gyártsak a fejemben a ruhadarabja eredetével kapcsolatban, annyit elárult, nem valamelyik exétől származik, és noha eleinte valamennyire foglalkoztatott a dolog, mégis ráhagytam, hátha egyszer megosztja velem a titkát.
Meglepő módon úgy tizenöt perc elteltével valóban elkezdtem érezni a tea hatását, csak úgy, mint ahogy a doboza jelezte - noha eleinte nem sok hitet fektettem belé. Még tíz perc elteltével már hálát adtam az égnek, hogy már túl vagyok a fürdés-fogmosás rutinon, és semmi más dolgom nem volt, mint hogy bedőljek a túlméterezett ágyba, ami még pár óráig csak az enyém volt, bár nem igazán kedveltem egyedül aludni benne.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje aludhattam el, mikor is a szemem automatikusan felpattant az elektromosan nyíló kapu jellegzetes zörgésének hangjára, mint minden egyes alkalommal, ha Zayn későn ért haza, és már láttam is a falon visszaverődő árnyékban, ahogy egy autó elindul a felhajtón. Azonnal beugrott, hogy talán mégis el kellene játszanom a nyakba ugrást, azonban miután felkönyökölni sem maradt energiám, de visszaaludni még nem akartam, amíg meg nem győződök róla, hogy tényleg ő jött meg, inkább csak továbbfeküdtem csukott szemmel, mintha mi sem történt volna.
Hallottam, ahogy néhány perccel később kinyílt a bejárati ajtó, és hogy vált még pár szót a valószínűleges testőrével, aztán hogy már be is csukta maga mögött, és kattant a zár, amit újabb percnyi matatás követett az előszobából, míg el nem indult felfelé a lépcsőn.
Egy pisszenés nélkül végighallgattam, ahogy a fürdőszobába megy, és letussol, végül pedig, hogy benyit a hálószobába. A következő pillanatban éreztem, ahogy besüpped mellettem a matrac, majd pedig hogy kiráz a hideg, mikor végre valahára az egyik kezével magához húzott, miközben nyomott egy puszit az arcomra.
- Kinyithatod a szemed. – szólalt meg, én pedig már láttam magam előtt az önelégült vigyorát, amit bár korábban ki nem állhattam, ma már imádtam nézni.
- Honnan tudtad? – próbáltam meg kivenni az arcát a sötétben. – Várj, ne is mondd. Rólad van szó. – tettem hozzá.
- Helyes meglátás. – jegyezte meg, és szembe fordított magával. – Hiányoztam?
- Erre most muszáj válaszolnom, vagy nem bírod ki, hogy valaki ne fényezze az egódat? – kérdeztem vissza kapásból.
- Ne húzz fel, Els, nyolc órát szenvedtem azon a rohadt gépen vagy hússzor meghallgatva ugyanazokat a számokat a listámon, dugó volt a városban, és még te is kötekedni akarsz, annak ellenére, hogy már megint az én pulcsim van rajtad. – mondta tetetett szenvedéssel a hangjában, mire elnevettem magam.
- Majdnem sikerült sajnálnom téged. – válaszoltam.
- És ha azt mondom, mindezek mellett te is hiányoztál nekem? – kérdezte, amolyan tudod jól, hogy úgy is én nyerek mosollyal az arcán.
Kár, hogy korábban már bevallotta, hogy ellenem bármikor képes veszíteni.
- Ezt most csak azért mondod, hogy sajnáljalak és kimondjam én is. – ráztam meg a fejemet.
Pár pillanatig félrebillentett fejjel tanulmányozott, de az átható tekintetem láttán hamar megtört.
- Oké, igazad van. – nevetett fel, én pedig hitetlenül meredtem rá.
- Hú, hogy te mekkora egy seggfej vagy, Malik! – mondtam, azonban én sem bírtam megállni vigyorgás nélkül.
- Kár, hogy én szeretlek. – válaszolta egy vigyorgás kíséretében, és noha az arca nem erről árulkodott, éreztem a hangsúlyt, amivel éreztette velem, amit mondott, azt igenis komolyan gondolja.
Nem akartam magam rögtön megadni, így hagytam, hogy néhány másodpercig szuggeráljon azzal a válaszadással, csak utána szólaltam meg.
- Kár, hogy én is téged. – mondtam, azonban alig fejeztem be, már éreztem is, ahogy az ajkait az enyéimnek nyomja.
Noha legbelül pontosan jól tudtam, ez nem egy olyan dolog, amit valaha hozzácsapok a megbánt dolgok listájára, amit pár hónapja már nem igazán bővítettem, ahogy az sem, hogy vele maradtam.
Ugyanis mindazok ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, miszerint mindkettőnknek megvan még a maga démonja, amivel mindennap kénytelen megküzdeni, azt is tudtam, az én legnagyobb félelmem legyőzését akkor is neki köszönhetem. Az pedig a megbocsájtás elleni harcom volt, aminek végének nem csak neki voltam képes a megbocsájtani.
Hanem végül saját magamnak is.

Vége