-->

2015. augusztus 15., szombat

3. - Könnyen jön, könnyen megy

Sziasztok!:)
Először is szeretnék elnézést kérni a késői posztolásért, de valamiért ismét kezd megtalálni a jó szokásom, miszerint mindent szombat délutánra tolok, hogy még csak a világért sem tudjak időben részt hozni. Másodszorra pedig szeretnék megköszönni minden egyes visszajelzést akár pipa, akár hozzászólás, feliratkozás formában, továbbá a támogatásotokat, nem győzöm hangsúlyozni mennyire sokat jelent minden, szóval nagyon szépen köszönöm!<333 Nem is pazarlom tovább a szót, jó olvasást a részhez, jövőhét szombaton találkozunk, addig is további jó pihenést és még egyszer köszönök szépen mindent!<3

-xoxo, Sophie V.

***********

Gyakorlott mozdulattal helyeztem a fülhallgatót a helyére, miközben egy újabb pillantást vetettem az utca két végébe, hogy még csak véletlenül se ütessem el magam, majd meggyőződve a veszélymentességtől, elrugaszkodtam a kerítéstől és a szokásos tempómban kezdtem futni a már jól ismert útvonalon. Megkaptam már párszor, mennyire felelőtlen, amit teszek, már ami a bemelegítés nélküli sprintelést illeti, de figyelembe véve a tényt, miszerint nem puszta szórakozásból kezdtem el futni, elengedtem a mostohaapám megjegyzéseit a fülem mellett, épp úgy, mint ma reggel, mielőtt kiléptem volna az ajtón.
Általában nem vettem magamra a piszkálódásait, de ez alkalommal valamiért mégis sikerült felbosszantania annyira, hogy puskagolyóként lőjek ki az utcából, ahol a családi ház állt, amiben együtt lakott az anyámmal és a húgommal, amely valaha még az én otthonom is volt. Valaha, mielőtt az apám kiköltözött volna és új családot nem alapított, és bár nem mentem vele, mégis kicsit olyan érzésem volt, mintha hozzá hasonlóan távoztam volna, mikor lelépett.
Mondom, a hangsúly a valaha szón van.
Nem vagyok hontalan, félreértés ne essék, csak éppen jobban kedvelem a főiskolához közelebb elhelyezkedő apartmant, ahol a hozzám hasonló érzelmileg korlátozott defektes, ahogy az anyám fogalmazott, mikor először előhozakodtam a saját lakás ötlettel. Először azzal vádolt, biztos azért akarom ennyire, mert megutáltam, amiért hozzáment valakihez, akit szintén nem kedvelek, de ebből mindkét állítást megcáfoltam volna, ha ad rá lehetőséget, mielőtt egy drámai sóhajtás után bele nem megy az egészbe. De természetesen csak azzal a feltétellel, hogy minden héten legalább egyszer aludjak otthon és vigyem el a húgomat, Skyler-t, valahova, hogy ne érezze magát egyedül.
Nem szívesen romboltam volna le anya illúzióját azzal, hogy közlöm vele, a világon szinte minden tizenöt éves egyedül érzi magát, még akkor is, ha emberek veszik körül nap, mint nap és hogy a húgom sem kivétel ez alól, így inkább rábólintottam a dologra, mielőtt még meggondolhatta volna magát a kissé grimaszba forduló arcom láttán.
Nem mintha valóban utáltam volna őt vagy éppen az új férjét, elvégre szó sem volt erről. Csak nem szívesen fogadom az új dolgokat, illetve változásokat az életemben, márpedig az összeköltözésük idején kicsit sok minden történt egyszerre, ezt pedig nem bírtam, innentől kezdve amint betöltöttem a tizennyolcat már kerestem is a megfelelő lakás után, ami nem is jött olyan rosszul, főleg mivel akkortájt kezdtem a fősulin.
Persze nem mondom, hogy tökéletes megoldásnak bizonyult, mivel számolnom kellett a belváros eddig ismeretlen zajával, amit szoknia kell az embernek pár hétig, ha a külvárosban nőtt fel és ott voltak a még hangosabb szomszédok, de ha azt nézzük, egyikük sem szállt rám, miután beköltöztem, hogy mindent megtudjon rólam, akkor ez csekély ára volt a dolognak.
Mert, hogy inkább szenvedek az elalvással, minthogy bárki kifaggasson.
Valahányszor csak visszaterelődnek a gondolataim az otthoni dolgokra, illetve a sulira, valamiért mindig gyorsabban telik az idő, így szinte meg sem lepődtem, mikor a legközelebbi feleszmélésem alkalmával már csaknem félúton jártam a célom felé, mire még jobban belehúztam a tempóba, azt remélve, ezzel talán sikerül megdöntenem a személyes rekordom.
Nem voltam olyan hű de nagyon sportos, de futni imádtam és ez volt az egyetlen olyan mozgás, amit mindennap képes voltam csinálni, és ha nem tehettem, epekedtem utána, leginkább a stresszesebb napokon. És mivel a mai sem indult valami jól, örömmel rohantam volna ki a világból is, ha kell, de hiába a sok energia, ha ez alkalommal nem jutottam el a lakóparkot körülölelő erdejének túloldalára.
Tulajdonképpen a feléig bírtam, mikor éreztem, hogy túl sok lesz ez így egyszerre, mire fokozatosan lelassítottam és kihúztam a fülhallgatót, de még így sem voltam elég gyors, a fekete pontok hamarabb kirajzolódtak a szemem előtt, minthogy megálltam volna.
- A fenébe. – sziszegtem, ahogy valami olyasmit kerestem magam mellett, amiben megtámaszkodhatok arra a pár másodpercre, míg elmúlik a folyamat, ami amilyen ritkán jön elő, olyan erősen tud a padlóra küldeni.
Szerencsémre egy erdőben nem kell olyan sokat tántorogni ahhoz, hogy az ember eljusson egy fáig, így egy pillanaton belül már meg is kapaszkodtam egy viszonylag stabilnak tűnő ágban, hogy még csak véletlenül se essek össze, hiába nem lát senki.
Elvégre nincs annál rosszabb, mikor bárki is szemtanúja, miközben ez történik velem, noha nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy az ember hajlamos összeesni egy-egy elszédülés alkalmával. Szánalom viszont annál inkább, amire nekem egyáltalán nincs szükségem, így inkább kockáztatok, és leszek rosszul egy lakatlan erdő közepén, mint mondjuk egy áruházban.
- Legalább nem lát senki. – suttogtam, miközben lehunyt szemmel kapkodtam levegő után, és nekidőltem a széles fatörzsnek.
Nem tudom, mégis mi okozhatta az amúgy igen éles fülem befuccsolását arra az egy pillanatra, amiért nem hallottam a közeledő lépteket, és ágak reccsenését egészen addig, míg egy hang nem követte az apróbb neszeket.
- Hé! – a kisebb kiáltásra felkaptam a fejem, a szemeim pedig automatikusan felpattantak, miközben ellöktem magam a fától, hogy láthassam, kinek sikerült mégis felfedeznie. – Minden oké?
Kellett pár másodperc, mire végre felfogtam, mitől is blokkoltam le annyira, mintha egy újabb roham tört volna rám, miközben kiszáradt szájjal bámultam az ösvényen ácsorgó fiúra.
Még csak időm sem volt fohászkodni az égiek felé, hogy csak ne ismerjen fel, mikor ismét megszólalt.
- Várj, téged ismerlek. Ellie, ugye? – Zayn összeráncolt szemöldökkel nézett rám, mire kénytelen voltam megállapítani, mennyire szokatlanul néz ki, amikor komoly, de ezt betudtam annak, fogalma sincs, jelenleg mi történik velem. – Jól vagy?
Lassan bólintottam, de még mindig nem voltam képes egyetlen épkézláb mondat kinyögésére, a lihegésen kívül.
Ha már beszédképtelen voltam, volt időm végignézni rajta, csak hogy rájöjjek, vajon mi a fenét kereshet itt, azonban a futócipőjét, pulcsiját és a fülhallgatóját látva megállapítottam, valószínűleg hasonló tevékenységet végezhetett, mint én, mikor rám akadt. Az egy héttel ezelőtti találkozásunk óta nem sokat változott, talán annyi különbség lehetett, hogy az arcát valamivel jobban takarta borosta és a haja sem volt tökéletesre lőve, az utóbbit a kapucnival való takarásnak tudtam be, na meg persze a tekintetéből is hiányzott az a bizonyos szórakozottsággal vegyült érdeklődés, amit előszeretettel alkalmazott velem szemben.
Még most sem tudtam teljesen eldönteni, vajon ivott e valamennyit, mielőtt beszéltünk, vagy alapjárat ennyire őszinte az egy perce megismert lányokkal és ez a csajozási taktikája.
Bár nem tartottam ennyire valószínűnek, figyelembe véve a feltételezést, miszerint nem lenne túlságosan szüksége bármiféle nyitottságra az esetek kilencven százalékában, hiszen bárkit megkaphat és ezzel ő maga is tisztában van.
Azzal mondjuk talán már kevésbé, hogy én abba a maradék tíz százalékba tartozom.
- Igen. – nyögtem ki nagy nehezen és örömmel konstatáltam, hogy a látásom csaknem a régi volt. – Kösz.
Az aggódás még mindig nem tűnt el teljesen a szemeiből, azonban megeresztett egy féloldalas mosolyt, ahogy kihúzta magát.
- Sokféleképpen képzeltem el a következő találkozásunkat, de nem éppen itt – jegyezte meg szórakozottan, és karját nyújtotta felém, hogy visszahúzhasson az ösvényre.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a hangjából áradó elégedettséget, amit a viszontlátás válthatott ki belőle vagy éppen a szerencsétlen ábrázatom, miközben minimális erőt összegyűjtve felléptem mellé, csak hogy megmutathassam, mennyire nem szorulok a segítségére, nehogy elbízza magát.
De azért el kellett fojtanom egy fájdalmas sziszegést.
- Miből gondoltad, hogy egyáltalán találkozunk még? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel, és leporoltam a futónadrágom.
Elvégre tényleg nem sok esélyét láttam a buli után, hogy valaha látom még rövid időn belül.
Miután nem válaszolt, megkíséreltem felnézni a szemeibe, bár utólag azt kívánom, bár ne tettem volna.
Elégedettebb volt, mint valaha, miközben tetőtől talpig végigmért, aminek köszönhetően akaratom ellenére sikerült elpirulnom és hálát adtam az égnek, amiért a futástól már épp eléggé vörös voltam. Nem szoktam hozzá, hogy úgy nézzenek rám, mint valami prédára és Zayn profi volt ebben, miközben a tekintete egyszerre volt térd remegtető és visszataszító, miszerint ennyire nyilvánvaló azért ne legyen, mi a célja velem.
De meglepett, hogy még második alkalommal sem adja fel a kisebb visszautasításom után.
- Nem gondoltam. – válaszolta egy idő után, a szemét le sem véve az enyémről. – De tudod, még ha a sors nem is játszott volna ennyire a kezemre, nem telt volna bele túl sok időbe, hogy a nyomodra akadjak. – húzta a száját a számomra már jól ismert mosolyra. – És persze túl sok energiámba sem.
- Úgysem találtál volna meg. – ráztam meg a fejemet hevesen, miközben tettem egy lépést hátra.
Összezavart a közelsége és ez kiborított.
Semmit sem utáltam annál jobban, ha össze vagyok zavarodva.
- Fogadunk? – szökött a szemöldöke magasba, és elnevette magát. – Bár úgysem nyernél.
Utáltam, ahogy egyszerre volt bosszantó és szórakoztató, valahányszor csak flörtölni akart, de eszem ágában sem volt beszállni a játékába.
Még ha egy részem talán kíváncsi is volt, vajon milyen lehet.
Ismét megráztam a fejem.
-  Ha még csak részt venni sem akarsz, az egyértelműen arra utal, van veszíteni valód. – éreztem, ahogy a tekintete az oldalamba fúródik, miközben elkaptam felőle a pillantásom.
- Nekem ugyan nincs. – vágtam rá talán egy kicsit gyorsan, majd igyekeztem minél hamarabb javítani a hibámat. – Csak nem szeretek játszani.
- Én sem. Emlékszel? – kérdezte, miközben ismét közelebb lépett hozzám. – A múltkor is megmondtam, Ellie. Én nem játszom. Nem nekem való. – éreztem, ahogy a tekintete ismét végigsiklik rajtam, annak ellenére, hogy háttal álltam neki.
Szívesen rávágtam volna, hogy akkor már ketten vagyunk, azonban volt egy olyan érzésem, ő kicsit másképpen érti, inkább úgy, miszerint senkinek sem szándékozik hosszabb ideig udvarolni, csak hogy ágyba vihesse, és nálam sem fog kivételt tenni, bár szerintem már most rekordot döntött a próbálkozással.
Ennyi erőfeszítés mellett már legalább három lányt be tudott volna fűzni, de talán a négy is egész reális tipp.
Nem válaszoltam, helyette inkább csak intettem egyet, és a nélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rá, megindultam az ösvényen, abba az irányba, amerről érkeztem, bár volt egy olyan érzésem, a szimpla megfutamodással nem fogom levakarni magamról.
Inkább felesleges olaj a tűzre.
- Szóval – zárkózott fel máris mellém, ahogy sejtettem. – futsz.
- Mondták már milyen remek megfigyelő vagy? – kérdeztem ironikusan, miközben szaporáztam a lépteimet, hátha feladja.
De kár volt reménykednem, minden erőfeszítés nélkül lépést tartott velem.
- Nem néztem ki belőled. – hagyta figyelmen kívül a megjegyzésemet.
- Ha ez segít valamit, én sem belőled. – mondtam, a tekintetemet az útra szegezve.
- Au. – kiáltott fel tetetett sértődéssel a hangjában, mire megeresztettem egy halvány mosolyt. – Ez most fájt.
- Inkább néztelek konditermes alaknak, mint sem erdőben futkározónak. – fejtettem ki.
- Ugyan miért?
- Nem félsz, hogy meglátnak?
- Itt? – mutatott körbe felvont szemöldökkel. – Nem. Azt sem tudják, hogy itt lakom.
- Te itt laksz? – torpantam meg, ezzel megállásra kényszerítve őt is.
A gondolat, hogy a tudtán kívül nem is lakik ezek szerint valami messze a családom házától, valamiért megrémisztett.
Lassan elvigyorodott, miközben bólintott.
- Inkább úgy mondanám, itt is. – mondta Zayn, majd a még mindig értetlen ábrázatomat látva folytatta. – Van egy házam a belvárosban, ha erre vagy kíváncsi. Mondjuk úgy, ott az ismert címem. Erről nagyon nem tud senki. Szóval kérlek, legyél olyan kedves, ne árulj el a legközelebbi fazonnak, aki meglenget előtted egy százast.
Au. Ez most nekem fájt.
- Mégsem vagy valami jó megfigyelő – hagytam figyelmen kívül az előbbi lekezelő stílusát, ahogy ismét gyorsítottam. – Minimum kétszázat kérnék az információért cserébe. – közöltem semleges hangon.
Arra számítottam, valamiféle röhögést fogok kapni válaszul a kissé epés megjegyzésemre, azonban miután reagált egy kis ideig, kérdőn sandítottam felé, viszont nyoma sem volt semmilyen szórakozottságnak az arcán.
- Bocs. – mondta tömören, úgy ízlelgetve ezt az egy szót, mintha teljesen idegen lenne számára, amiből arra következtettem, nem túl gyakran hagyhatja el a száját.
Ami azt illeti, egész kíváncsi voltam, vajon hányszor kért bocsánatot azoktól a lányoktól, akiket befűzni készült, valahányszor csak valami olyat mondott, amit nem kéne, de volt egy olyan érzésem, a többiek nem várják el.
Bár igazából én sem vártam el, mindenesetre egy részem kellemeset csalódott benne, a sértés ellenére is, elvégre nem gondolom azt, hogy úgy nézek ki, mint aki képes lenne néhány bankjegy hatására elfecsegni a környék nevét, ahol lakik.
De ő ezt nem tudhatja.
Megráztam a fejem, és folytattam az enyhén tempós haladást az ösvényen, arra számítva, hamarosan lecsatlakozik rólam, de be kellett látnom, Zayn határozottabb, mint gondoltam.
- Amúgy kissé szomorúan érintett, hogy olyan hamar eltűntél a múltkor. – törte meg a csendet, visszatérve a szokásos kedélyességéhez.
Már éppen készültem egy visszakézből jövő szemforgatásra, miszerint még mindig nem adja fel, amikor is eszembe jutott, mennyire nem stimmel valami még mindig vele, amire eddig nem jöttem rá.
- Te figyelj, neked nincs véletlenül barátnőd? – torpantam meg, hogy szembe fordulhassak vele.
Sikerült egy csapásra változtatnia a tartásán, ahogy a barátnő szó hallatára megfeszült, hasonló módon, mint a bulin, amikor is közölte velem, nem szereti az egyszerű lányokat, aztán, mint aki vissza akarja ezt szívni, úgy rázta meg a fejét, miszerint most már mindegy.
- Nincs. – erőltette meg magát végül egy szó erejéig, majd ismét mosolyra húzta a száját, de ez jóval erőltetettebb volt, mint az összes többi. – Miért? Aggódsz, hogy megtámad a féltékeny másik fél, vagy mi?
- Aggódnom kéne? – kérdeztem vissza, hátha végre veszi a lapot, mennyire nem szándékozok vele kezdeni.
Bár lehet, könnyebben menne a dolog, ha megmondanám, jobban járna, ha ő nem szándékozna kezdeni velem.
Valamivel elengedettebben folytatta a vigyorgást, de nem válaszolt.
- Mondd csak, te mindenkinek így udvarolsz? – érdeklődtem, mire felnevetett.
- Mégis hogyan?
- Hát nem is tudom… határozottan? – fejtettem ki. – Mármint, nekem úgy tűnik, elég biztos lehetsz a dolgodban, amiből arra kell következtetnem, nagyjából ennyi kell egy lánynak, hogy beléd essen.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd szemtanúja lehettem, ahogy fokozatosan elsötétül a tekintete, miközben keserű mosolyra húzta a száját.
- Hát a „belém esnek” rész nekem nem igazán jött át eddig, mindenesetre, ha ez valóban így van, rosszul teszik.
- Miért? – vontam fel a szemöldököm.
Eltűnődve tanulmányozta az arcomat, mintha nem lenne biztos a válaszában, aztán egész egyszerűen csak megvonta a vállát.
- Nem járna túl jól egyikőjük sem. Mert, hogy én nem szoktam viszonozni az érzéseiket, az is biztos.

8 megjegyzés:

  1. Drága Sophie!
    Először is sajnálom, hogy az előző részhez nem írtam, de most már itt vagyok. :)
    Szerintem senkit nem lepek meg vele, ha azt mondom egyre jobban imádom ezt a történetedet is, annyira csodálatosan írsz! Zaynt mostanra már kicsit jobban is megismerhettük, és felkeltetted a viselkedésével az érdeklődésemet. Elliet továbbra is nagyszerű karakternek tartom, tetszik, hogy nem adja könnyen magát, nem ájul el a fiútól. A találkozásukat illetően egyetértek Zaynnel, én sem pont így képzeltem el, de neked mindig sikerül meglepned. :)
    Izgatottan várom a folytatást! ❤️
    Lena

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lena!
      Ne kérj bocsánatot ilyenért, már önmagában annak nagyon örülök, hogy egyáltalán itt vagy és olvasod a történetet, akkor írj, amikor szeretnél.<3
      Hú, fogalmad sincs, mennyi mindent jelent, ha valóban így vélekedsz a történetről, elvégre nem egyszer akadtak bennem kétségek vele kapcsolatban, hogy vajon mi lesz a visszajelzés, szóval tényleg nagyon örülök, ha így gondolod és köszönöm szépen, bár a csodálatos jelző számomra nagyon erős és hihetetlen!<333 Arról pedig nem is beszélve, mennyire boldog vagyok, ha még mindig szimpatikusak a szereplők, és szintén örülök, ha sikerült meglepni az újabb találkozásuk körülményeivel.:)
      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, szombaton találkozunk, addig is vigyázz magadra!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Szia Kedves! <3
    Kérlek ne haragudj, amiért csak most írok, de a hétvégém kész őrültek háza volt, sajnos ma sikerült elolvasnom a részt! <3 Ami - mint mindig - fantasztikus lett. :D <3
    Rengeteg kérdés merült fel bennem, de a legfontosabb Ellie-vel kapcsolatos. Kérlek, mond, hogy a rosszulléte nem köthető komolyabb betegséghez. Kérlek, ne legyen helyes, most az egyszer a megérzésem. <3
    Most pedig áttérnék Zayn-re. Te komolyan meg akarod ölni, az olyan gyenge olvasóidat, mint én? :o Mert kérlek, a rész olvasása közben ötször kaptam infarktust Mr. Kibaszottul Szexi és Rossz Malik miatt. Egyszerűen imádom, és minden egyes rész után szerelmesebb leszek ebbe az emberbe, és huuu (Remélem a barátnőd nem látja ;) ) Szóval kérlek, nagyon kérlek figyelmeztess előre, mert úgy érzem, hamarosan meg kell írnom a végrendeletemet a történeted miatt! <3 Imádom azt, hogy Ellie nem adja magát könnyen! <3 Imádom azt, hogy Zayn minden szava ellenszenves, de mégsem tud hidegen hagyni! <3 Egyszerűen imádom, szerelmes vagyok és szombat, gyere már! <3
    És elnézést kérek a kissé kusza kommentért, de még mindig a rész hatása alatt állok! <3 <3

    Szombaton találkozunk, vigyázz magadra! <3

    xx Lorette T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága!
      Ne viccelj, komolyan akkor írsz te is, amikor úgy jön ki a lépés, a jelenléteddel már támogatsz, komolyan mondom!:D<3 A fantasztikus pedig számomra iszonyúan erős kifejezés, de imádlak és nagyon köszönöm.<333
      Oké, általában nem szoktam lelőni a poénokat, de ez most egy amolyan nem létező poén, mindenesetre megnyugtatlak, nem szándékozok semmilyen betegséget adni Ellie-nek, a majdnem ájulás egyáltalán nem azért volt!<3 Mondjuk érdekes szál lenne, az biztos, de még nekem is a szívem szakadna miatta, amúgy is túl érzelmes vagyok, szóval szó sincs ilyenről.:D De később még mindenképp szó lesz erről az egészről a történetben, miért is történt meg.:)
      Nem szándékozok senkit sem megölni, sajnálom, ha így tűnik, mindenesetre örülök,ha a szívinfarktus ellenére sikerült valamennyire beleesned Zayn-be (ezt most lefotóztam és elküldtem a barátnőmnek, aki pedig üdvözletét küldi:DD<3). Azért azzal a végrendelettel szerintem még ráérsz, kérlek ne hagyj itt, túlságosan hiányoznál!<333 Eszméletlenül örülök, ha valóban így érzel a szereplők és tulajdonságaik iránt, én pedig téged imádlak és köszönömköszönöm, hogy írtál!

      Szombatunk találkozunk, drága, vigyázz magadra te is!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
    2. u.i: Majd elfelejtettem, hátha tényleg nem működik a fiókom, mert már tényleg nagyon összezavarodtam; sikerült megkapnod az email-em?<3 Bocsánat ha már vagy ezredszerre kérdezem meg, de az őrületbe kerget a program, és félek, hogy semmit nem küld el.<3

      Törlés
    3. A kérdésedet, amit mag küldtél, megkaptam. Bízom benne, hogy te is megkaptad a válaszaimat, bár a programod valahogy tényleg nem az igazi <3

      Törlés
  3. Jo fele Sophie, Jo fele! 😁 Nagyon tetszik:) siess a kovi resszel! ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Zitám, naagyon örülök, ha elnyerte a tetszesed es sietek ahogy csak tudok!❤️ Xx

      Törlés