15. - Menekülés a múlttól

Helló-helló drágáim!

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a hete, az iskola részt leszámítva, és hogy mindenki megvan, és túlélt mindent, továbbá, hogy jól telik a hétvégétek, a lehető legtanulásmentesebben, ha pedig nem így van, gondoljatok arra, már csak egy hónap és téli szünet. Szóval kitartást mindenkinek, küldöm az energiát!:)<3 Valamint szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes kommentet és pipát, ismételten nem tudok mást mondani, mint hogy eszméletlen hálás vagyok a kedves és ösztönző szavakért, komolyan nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszik nektek, amit olvastok, ez tényleg nagyon segít a folytatásban, szóval köszönöm-köszönöm!<333 A világ összes virtuális ölelése a tiétek.:)

Nem is pazarlom tovább a szót, sok sikert a következő héthez, további jó hétvégét mindenkinek, és ha minden jól alakul, következő szombaton találkozunk!

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.

***********


Egy pillanat töredéke alatt megtapasztaltam az éles váltást, ami végigment a mellettem álló fiúban, miközben éreztem, hogy megfeszül mellettem, ahogy a kezét még mindig a derekamon tartotta.
Csakhogy ez már egyáltalán nem olyan volt, mint azelőtt.
A tekintetét még mindig nem volt hajlandó levenni az előttünk pár méterre ácsorgó lányról, aki hozzá hasonló módon csak nem kővé dermedve figyelt minket, először csak Zayn-t, azonban a pillantása szépen lassan átterjedt rám is, majd pedig legnagyobb kínomra, az igen bensőséges testtartásunkra, mire automatikusan lesütöttem a szemem, és ismét Zayn-re sandítottam. De a reakciója hosszú pillanatokkal később sem változott, továbbra is földbe gyökerezett lábbal bámulta a lányt, azonban a napszemüvegének köszönhetően a tekintetéből még mindig nem sikerült semmit sem kivennem, amiből kikövetkeztethettem volna, mégis mi folyik benne.
Azon kívül, hogy érezhetően nem számított a volt barátnőjével való találkozásunkra.
- Zayn? – bár tudtam, hogy nem a legtanácsosabb lépés tőlem, ha sürgetem, vagy talán már az, ha önmagában megszólítom a jelen helyzetben, de éreztem, nem állhatunk sokáig egymással szemben a nélkül, hogy valamelyikünk meg ne szólaljon, vagy inkább valamelyikük, ugyanis az utolsó dolog, amit tettem volna, az volt, hogy beleszóljak a kettejük dolgába.
Ha már belefolyni mégis kénytelen voltam pusztán azzal, hogy itt állok Zayn mellett.
Mivel ismét úgy éreztem, a próbálkozásom hiábavalónak bizonyult, elnyomtam egy kisebb sóhajt, miközben minimális mimikával ismét felé fordultam, hogy Perrie még csak véletlenül se olvashasson le rólam bármit is.
Na, nem mintha nem jött volna rá magától, a helyzet talán nem nekik, hanem nekem a legkellemetlenebb.
- Nem kellene… - kezdtem neki ismét, azonban meglepetésemre nem tudtam befejezni, ugyanis Zayn egy hirtelen mozdulattal leintett, miközben teljes egészével felém fordult, elszakítva a pillantását a lányról.
- Menjünk! – mondta, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna, már meg is fogta a kezemet, és maga után húzott az ellenkező irányba, ahonnan jöttünk. – Ezt nem hiszem el… - morogta alig hallhatóan.
Szólásra nyitottam a számat, azonban a mozdulataiból sugárzott határozottságot látva okosabbnak láttam, ha csendben maradok és követem, noha legszívesebben visszarántottam volna, hogy megkérdezzem, mégis mi a fene folyik itt.
Azon kívül persze, hogy nyilvánvalóan látni sem akarja az exét, ami részben érthető, részben viszont rengeteg kérdést is vet fel, amire fogadni mertem volna, hogy nem kapok választ, ha rajta múlik.
Hagytam, hogy drasztikusan fogalmazva végigrángasson azon az útvonalon, ahol jöttünk, noha az irántam tanúsított érzelmeiben cseppnyi ingerültség vagy erőszakosság sem volt, de hiába igyekezett kisugározni magából azt a fajta semlegességet, amit Perrie iránt mutatott, csak úgy sütött belőle a pánik. Máskülönben nem rohant volna annyira, vagy éppen menekült a lány elől, akinek még csak egy szia-t sem volt képes odadobni. Bár ha jobban belegondolok, tulajdonképpen egyikük sem.
- Lassíts már! – próbáltam meg megállásra ösztönözni, épp abban a pillanatban, mikor megtorpant és a füléhez emelte a telefonját, még csak egy pillantásra sem méltatva engem.
- Változott a terv. Ugyanott. Oké. – a címszavak hallatán rájöttem, valószínűleg a sofőrt hívhatta, mire a gondolat, miszerint itt valami tényleg nem stimmel, egyre inkább átvette felettem az irányítást, és éreztem, nem leszek képes sokáig visszafogni magam, mielőtt letámadom Zayn-t a magyarázatért.
Úgy gondoltam, legalább egy próbát megér, akkor is, ha nagy valószínűséggel nem fogok választ kapni a kérdéseimre. Mert hogy elvileg engem nem szabadna, hogy foglalkoztasson a múltja, legalább is nem ennyire, ha már többször is biztosított a felől, én vagyok a jelenje, még akkor is, ha ez az ő szájából szinte hihetetlennek hangzott.
Szótlanul figyeltem, ahogy Zayn ide-oda pillantgat, mintha attól tartana, a lány követni fog minket, azonban miután feltűnt, hogy az utcán lévő emberek száma lassacskán megkétszereződik, kezdtem érteni a félelmét, miszerint mostantól kezdve hiába a napszemüveg, bárki megismerheti, és akkor már nem Perre lesz az egyetlen, aki miatt aggódnia kell.
Vagy éppen aggódnunk.
Bár belül szétvetett az ideg, szinte véresre haraptam az ajkam, hogy nehogy megszólaljak, mire végre felbukkant a fekete autó, amivel érkeztünk, és lefékezett mellettünk, de éppen csak annyira, hogy be tudjunk ugrani, már kattant is mögöttünk a zár. A megengedett sebességet igencsak elhagyva indult meg alattunk a kocsi, pillanatokon belül elhagyva az utcát, de még talán a kerületet is, és bár a mellettem ülő fiú egy szót sem szólt a sofőrhöz, az mintha pontosan tudta volna, a változott a terv rész tulajdonképpen a vészhelyzetet jelenti.
- Ez meg mi volt? – törtem meg a hosszú percek óta tartó csendet, mire én magam is meglepődtem a hangomból áradó idegességet hallva.
Zayn szólásra nyitotta a száját, azonban hirtelen oldalra kapta a fejét, miközben a tekintete egyre inkább elsötétült.
- Társaságunk van. – szólalt meg végül alig hallhatóan, mire kérdő pillantással meredtem rá, azonban a következő pillanatban lehúzódott a hátsó és első üléseket elválasztó fekete akármi.
Akkor értettem csak meg, miért is nem szólt a sofőr egy szót sem.
- Zayn. – nem meglepő módon nem tudtam archoz kötni a mély hangot, egészen addig, míg meg nem pillantottam a tükörben a határozott vonású, talán egy kicsit feszült illetőt, de még így sem ismertem fel.
- Preston. – biccentett Zayn, miközben semleges arccal meredt az elől lévő férfire. – Valami baj van?
- Te annak találod, ha szó nélkül eltűnsz, és vagy három autót küldenek utánad, hogy már megint hova a fenébe tűntél? – kérdezett vissza kapásból, én pedig összeszorult gyomorral dőltem hátra az ülésben.
Azonban nagyon úgy nézett ki, engem jobban megviselt Preston heves reakciója, mint az érintett személyt, aki továbbra is kifejezéstelenül méregette őt, mielőtt reagált volna.
- Senki sem kérte, hogy gyertek utánam. – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb, miközben a hangjából eredő gúnnyal marni lehetett volna.
Bár az eszem azt diktálta, jobb lenne, ha szépen csendben a földet bámulnám, ezzel teljesen elzárkózva a helyzettől, nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg a férfi reakcióját, mire meglepetten figyeltem, ahogy a vonásai hirtelen ellazulnak, egy sóhaj kíséretében.
- Mindjárt gondoltam. – morogta, és megrázta a fejét. – De megúsztad, azt mondtam, tudom hol vagy.
- Hiszen ez a dolgot. – válaszolta Zayn, miközben a szája egy kisebb vigyorra húzódott.
- Néha szívesen seggbe rúgnálak. – jegyezte meg Preston szórakozottan, a mellettem ülő fiú pedig felnevetett.
- Milyen kár, hogy nem tartozik a munkaköri leírásodba. – mondta, és felém sandított. – Els, ő itt Preston, a saját bejárású bébiszitterem. Preston, ő itt Ellie, akit a múltkor megmentettünk.
A megmentettünk szó hallatán zavartan kaptam el a tekintetem Zayn-ről, ugyanis pontosan tudtam mire is céloz, azonban semmi emlékem nem volt arról, Preston is Zayn-nel volt aznap este, mikor az összeesés határán elhoztak az étteremből.
- Most akkor Ellie vagy Els? – rázta meg a fejét értetlenül a férfi, mire Zayn egy bennfentes vigyor kíséretében felém pillantott.
- Csak nekem Els. – válaszolta egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.
- Minden elismerésem a magáé. – címezte nekem a szavait a valószínűleges testőr, mire felvont szemöldökkel néztem először rá majd pedig Zayn-re.
- Miért? – kérdeztem.
- Mert Preston szerint csoda, ha valaki kibírja az arrogáns képen egy hétnél tovább. – vigyorgott megállás nélkül a mellettem ülő fiú, miközben az egyik kezét a combomra vezette, bennem pedig abban a pillanatban felugrottak a korábban történtek képkocái, mire kénytelen voltam emlékeztetni magam, még tartozik nekem valamiféle magyarázattal.
Zayn, mintha csak megérezte volna a belőlem áradó feszültséget, úgy fordult felém kérdő tekintettel, én azonban határozottan álltam a pillantását, jelezve, akármire kíváncsi, magától kell rájönnie. Nem kellett valami sokáig várnom, mire a szeméből eltűnt az értetlenség, és egy lassú bólintás közben visszafordult a testőre felé.
- Nem gáz, ha hazamegyünk? – kérdezte.
Szinte meglepett, mennyire más hangsúllyal beszélt, mint pillanatokkal ezelőtt, mire kissé komoran vettem tudomásul, nem véletlenül akar kettesben lenni.
Szerinte is van mit mondania.

Az út hátralévő fél órája viszonylag eseménytelenül zajlott, legalább is részemről, amíg a testőrével való párbeszédét hallgattam először a megbeszélésről, amiről mintha valamiféle kódokban beszéltek volna, talán mert én is ott voltam, aztán pedig a pár perces káromkodást, amit a kisebb dugó okozott, mielőtt elérhettük volna Zayn házát.
Volt valami az emlékeimben arról, miszerint korábban azt mondja, kettővel is rendelkezik arra az esetre, ha nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen a hollétéről, kissé furcsának találtam, Preston ezek szerint mindkét címét ismerhette, ugyanis számomra egy teljesen ismeretlen környéken parkoltak le. Bár a legelső alkalomról nem sok emlékem maradt, már ami az odáig vezető utat illeti, a ház kinézete valamennyire rémlett, és volt egy olyan érzésem, most máshova hoztak.
Elég volt körbenéznem, és levágtam, ez bizony az eltitkolt lakás lehet, azonban még az eltitkolt jelző mellett is vagy tízszer olyan puccos volt, mint az enyém, a környező házakról nem is beszélve.
- Te így kerülöd a feltűnést? – csúszott ki a számon, mikor a kapu elé tolatva előhalászott a zsebéből egy távirányítót, majd egy gombnyomással később az már ki is tárult az autó előtt.
- Kényelmes vagyok. – vonta meg a vállát, egy bocsánatkérő vigyor kíséretében, mire felvontam a szemöldökömet.
- Vagy inkább sznob. – húztam tovább, mire kaptam egy sértődött pillantást, azonban a szeméből tudtam, csak játszik velem.
Mint mindig.
Ez alkalommal sem jutottam el odáig, hogy kinyissam a saját ajtóm, már ott is termett az oldalamon, mint minden egyes alkalommal, valahányszor egy kocsiban ülünk, mintha attól tartana, nem tudok egyedül kiszállni a jelenléte nélkül. Azonban ahogy a pillantásom az arcára esett, miközben mellé léptem, képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a pillanatnyi frusztráltságát, ami egészen addig tartott, míg meg nem fogta a kezem, és maga után nem húzott a ház felé.
- Szükség lesz még ránk ma? – lépett a másik oldalára Preston, miközben a kezében lévő kulccsal matatott, ami valószínűleg a házé lehetett, ugyanis a következő pillanatban elénk lépett, és a zárba helyezte, kinyitva előttünk az ajtót.
Zayn felém sandított egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, én pedig pontosan tudtam, mire gondol, mire görcsbe rándult gyomorral megráztam a fejem.
Ez egy burkolt kérdés volt arra vonatkozóan, tervezek e ma hazamenni, vagy maradok.
- Nem. – válaszolta, végig a szemembe nézve, én pedig éreztem, ahogy az arcomat fokozatosan elönti a pír.
Bár tudtam, igen kicsit az esélye annak, bármi más is fog ma történni azon kívül, hogy megpróbálunk túlesni egy igen kellemetlen beszélgetésen.
Preston bólintott, és oldalra állt, hogy beengedhessen minket, mire Zayn egy vállveregetés kíséretében kikerülte, én pedig egy óvatos mosollyal reagáltam le az elköszönésnek szánt biccentését.
Bár nem ez volt az első alkalom, hogy kettesben voltunk Zayn-nel, mégis olyan érzésem volt, miközben követtem őt a lakás belseje felé, szinte egy pillantást sem vetve a berendezésre, bár azt leginkább a korai sötétedésnek és a lámpa hiányának köszönhetően. Ami a leginkább meglepett, hogy egyikünk sem szólalt meg, egészen addig, míg be nem lökött előttünk egy fehérre festett ajtót, és fel nem oltotta a villanyt, mire világosság öntötte el a hálószobaként szolgálható helyiséget, amiben egy ágyon, két éjjeliszekrényen, két fotelen, néhány képen és dekorációs tárgyon kívül csupán csak egy bárszekrény volt található. Enyhe értetlenséggel néztem körbe, ugyanis nem pont erre számítottam, már ha Zayn valóban csak akkor jött ide, ha egyedül akart lenni, sokkal inkább valami olyanra, ami nem is tudom, rá emlékeztet.
Ez a szoba pedig pont annyira volt személyes, mint egy szálloda kisebb lakosztálya.
- Ülj csak le. – mutatott az ágy felé, kizökkentve ezzel a gondolkozásomból, mire egy bólintás kíséretében követtem az utasítását.
A tekintetemmel végigkísértem, ahogy odalépett az üvegajtós szekrényhez, és megállt előtte, mintha elgondolkozott volna valamin, vagy netán mint aki habozik, majd végül kivett belőle egy barna folyadékkal megtöltött üveget, mire a címkéjét látva összeszorult a torkom.
Figyeltem, ahogy minden erőfeszítés nélkül lecsavarja a tetejét, és egy gyors mozdulattal meghúzza a tartalmát, de nem is ez a rész volt az, ami megrémisztett.
Hanem hogy a tömény alkohol hatására még csak a szeme se rebbent.
- Remélem nem bánod – kezdte, miközben levetette magát az egyik fotelbe, pontosan velem szemben. – de ha kérdéseid vannak, márpedig lefogadom, hogy vannak, akkor e nélkül nem fog menni. – tartotta fel az üveget.
Rezzenéstelen arccal néztem a szemébe, miközben aprón megráztam a fejem.
- Nem akarok olyat kérdezni, amiről nem akarsz beszélni. – köszörültem meg a torkom.
- Neked bármiről beszélek, Els, az már más kérdés, mennyire fogok is tudni beszélni róla. – válaszolta enyhe szórakozottsággal a hangjában, és ismét húzott egyet az üvegből. – Szóval kérdezz, amit akarsz.
Lesütöttem a szemem, ha arra gondoltam, mennyire nem tartom helyesnek, hogy így tudjak meg bármit is a múltjáról, miközben ő leissza magát, én pedig pofátlanul kihasználom ezt, és úgy faggatom, legyen szó bármiről, akár megbízik bennem, akár nem.
Én nem ilyen vagyok.
- Mi lenne, ha egyelőre csak ülnék, és én nem kérdeznék semmit? – vetettem fel. – Te pedig akkor beszélsz, amikor úgy érzed, már tudsz beszélni róla.
Résnyire szűkült szemekkel nézett rám, miközben fontolóra vette magában a dolgot, és mintha még egy minimális meglepettséget is láttam volna az arcán, mielőtt szépen lassan egy bólintással jóvá nem hagyta a dolgot.
Nem tudtam, mire vállalkozom, mégis mennyi idő fog eltelni, mielőtt megtudom talán az egyik legféltettebb titkát, azonban nyugodt szívvel vallottam be önmagamnak, kész vagyok akár órákig is itt ülni vele, ha ezzel kapok valami olyasmit, amivel egy lépéssel közelebb kerülhetek az igazi Zayn-hez, aki mélyen legbelül, de valahol még ott van benne.