-->

2016. január 31., vasárnap

23. - Fáj az igazság?

Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenki túlélte az elmúlt egy hetet minden maradandó károsulás nélkül, továbbá, hogy jól telt a hétvégétek, tudtatok pihenni és társai.<3 Másodszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést bármilyen formában, eszméletlen hálás vagyok mindenért, nem győzöm hangsúlyozni, továbbá észrevettem, hogy  a feliratkozók száma 31-re ugrott, szóval nagyon szépen köszönöm!<333 Harmadszor pedig, ez már a mai résszel kapcsolatban, még életemben nem szenvedtem ennyit szerintem egy fejezettel sem, és nem is tudom, sikerült e belőle kihoznom azt, amit terveztem, de hát kíváncsi vagyok a véleményetekre, ha már volt pár ötletetek a folytatást illetően. (Ne öljetek meg kérlek<3)
Nem is pazarlom tovább a szót, kellemes hetet, drágáim, köszönök szépen mindent még egyszer és ha minden jól alakul, következő héten találkozunk!

Jó olvasást x

U.i.: az esetleges hibákért elnézést, kicsit későn fejeztem be!

-xoxo, Sophie V.


**********

Már-már fájt, mennyire lassan teltek a másodpercek, miközben a telefon csengésén kívül mást nem lehetett hallani. Egyikünk sem tett semmit, csupán mozdulatlanul, érzelemmentes arccal szegeztük a tekintetünket egy emberként a szüntelen berregő készülékre.
Szerintem mindketten a másik reakciójára várhattunk, ugyanis amint oldalra pillantottam, észrevettem, ahogy Zayn sötét íriszei az enyémeket keresik, lassacskán felfedve az arcára kiülő idegességet, ahogy hol rám, hol a telefonjára pillant, mint akinek fogalma sincs, mit kellene tennie.
Ez pedig feldühített.
Olyan érzésem volt, mintha egyedül a jelenlétem akadályozta volna meg abban, hogy felvegye azt a nyomorult telefont.
- Nem akarod… - köszörültem meg a torkom, azonban be sem fejeztem a mondatot, Zayn már előre is hajolt, és egy mozdulattal elhallgatatta a készüléket, majd mintha mi sem történt volna, visszaült mellém.
Figyeltem, ahogy a kezébe veszi az asztalon elhelyezkedő cigis dobozt, majd pedig szó nélkül kivesz belőle egy újabb szálat, amit pillanatokon belül meg is gyújtott, miközben a tekintetét maga elé szegezi.
Tagadni sem bírta, mennyire zavarta az előbb kialakult helyzet, azonban nem ez volt, amitől kialakult a gyomromban valamiféle rosszul eső érzés, de még az sem, hogy a volt barátnője kereste; hanem hogy egyáltalán nem lepte meg, ki keresi.
Ahogy teltek az újabb néma percek, akaratlanul is azon kaptam magam, egyre inkább az elmúlt másfél hét jár az eszembe, azzal együtt pedig Zayn eltűnése, és az előtte történtek a klubban, maga mögé utasítva az előző éjszaka és a ma reggel hangulatát, amikor is először éreztem a kapcsolatunk során valamiféle minden rendben van érzést, mintha már nem lenne miért aggódnom vele kapcsolatban. Mintha már nem létezne a külvilág, ami minden egyes alkalommal kapva kap az alkalmon, hogy elbizonytalanítson, és erősítse a belső hangot a fejemben, miszerint akármi is van köztem és Zayn között, épp annyi jelentőséggel bír, mint az a szó; átmeneti.
Az egyetlen dolog, amitől tartottam, attól a pillanattól kezdve, hogy megismerkedtünk.
Az egyetlen dolog, amit sosem akartam, nem csak tőle, hanem bárkitől is.
Egy átmeneti valakinek sosem beszéltem volna Colin-ról.
Nem fáradtam azzal, hogy megkérdezzem, mégis mi ez az egész; miért keresi, mégis mi a fenét akar, és mégis miért nem akarja elmagyarázni, mi történt köztük pár hete, amit állítása szerint annyira bonyolult. Elvégre tudtam, úgysem kapok rá választ, mint ahogy szinte egyik kérdésemre sem, amit valaha feltettem neki korábban, ha éppen bosszantott, hogy úgy viselkedik, mint egy rohadt feladvány, miközben ő mindent tudni akar rólam, de én cserébe semmit sem kapok és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, miközben a háttérben csendesen játssza még a játékait.
Arra nem gondoltál, hogy esetleg jobban jársz, ha nem tudod, ki vagyok?
Úgy, hogy minél tovább hagyom, egyre kevésbé érdekel minden, azt a tényt leszámítva, hogy velem van, és az enyém.
Bár volt egy olyan érzésem, inkább vagyok én az övé, mint sem fordítva.
- Nem akartad felvenni? – erőltettem meg magam egy mondat erejéig, azonban a pillantásomat továbbra is magam elé szegeztem, így csak a szemem sarkából láthattam, ahogy egy pillanatra megfeszül mellettem.
- Nem fontos. – vágta rá fojtott hangon.
De ő sem nézett rám.
- Nem fontos most vagy amúgy sem? – fordultam felé, hátha ezzel szuggerálhatom valamennyire, hogy a szemembe nézzen, még akkor is, ha én magam is féltem, mit fogok ott látni.
Nem szólt egy szót sem, és hamarosan kivégezett egy újabb cigarettát, ami egy újabb emlékeztető volt arra, hogy lassacskán telnek a percek, azzal együtt pedig a türelmem is fogy, és a remény, hogy valaha nyitni fog felém.
Akkor először ütött be a gondolat, miszerint talán soha többé nem fogja megtenni.
Egyszer valaki azt mondta nekem, mindenki életében van egy olyan személy, akiben megbízott, az pedig elárulta vagy elment, ezért úgy dönt, bezárkózik, és nem bízik meg másban. Aztán, hogy olyan valaki is van, akinek mindezt el is magyarázza, ezzel lényegében tudat alatt is bizalmat szavazva az illetőnek, na meg persze tudat alatt magához láncolva egészen addig, míg úgy nem dönt, a szituáció túlságosan ismerős, és megszólal a vészcsengő, miszerint ismét összetörhetik.
Ez a valaki Colin volt.
Akkor jöttem rá, hogy Zayn az én tudat alatti bizalmasom, én pedig az övé, azzal a különbséggel, míg én Colin-t veszítettem el, és nem szándékosan nem bíztam meg senkiben, Zayn tudatosan taszított el magától mindenkit, minden egyes lányt Perrie-hez hasonlítva.
Köztük engem is.
- Szóval ezt fogjuk tenni? – kérdeztem. – Itt fogunk ülni még egy ideig, aztán felállunk, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna?
Bár arra számítottam, Zayn továbbra sem lesz hajlandó reagálni a mondandómra, a következő pillanatban mégis felém fordult, még nagyobb döbbenetemre a tekintetét pedig az enyémbe fúrta.
Az érzelemmentességének nyoma sem volt; dühnek annál inkább.
- Miért, esetleg van jobb ötleted, Ellie? – vetette oda, nekem pedig igencsak tartanom kellett magam, ha nem akartam élből hátrahőkölni a válasza hevességének és a hirtelen váltástól, ami egyik pillanatról a másikra zajlott le benne.
- Szerinted ez a normális? – meredtem rá hitetlenül.
Zayn egy ideig rezzenéstelen arccal meredt rám, majd elröhögte magát.
- Ugyan már, ne az beszéljen nekem a normálisról, aki az egész életét így éli! – horkant fel gúnyosan, és felpattant mellőlem. – Vagy talán nincs igazam?
-  Mi van, most hirtelen az én hibáimat vesézzük ki? – követtem a példáját, és csak reménykedni bírtam benne, hogy nem remeg a hangom.
- Ha már az enyéim előkerültek, akkor terítsük ki a kártyákat. – meredt rám kihívóan. – Gyerünk, Ellie, ki vele! Mi az én nagy bajom?
Fogalmam sem volt, mi történt vele, mi törhetett el benne percekkel korábban, ami a felszínre hozhatta belőle mindezt, továbbá, hogy mit kellene tennem, de éreztem, hogy minél tovább váratom a válasszal, annál inkább feldühítem.
Az ismeretségünk alatt most láttam először ennyire idegesnek, elveszettnek, és kétségbeesettnek egyszerre, de nem ez volt a legrosszabb; hanem hogy mindezt miattam érzi így.
- Azzal, hogy eltaszítasz magadtól, nem oldasz meg semmit, Zayn. – ráztam meg a fejemet, és közelebb léptem hozzá, ő azonban azzal a lendülettel hátrálni kezdett, ezzel együtt egy újabb láthatatlan csapást mérve felém.
- Én taszítalak el téged? Mondd csak, melyikünk az, aki a megismerkedésünk elejétől kezdve menekül a másik elől? Talán én voltam, aki mindenáron ki akart térni előled? – tárta szét a karját. – Ugyan már, Els, ezt te sem gondolhatod komolyan!
- Na, és melyikünk adta fel előbb? – kérdeztem, és éreztem, ahogy egy pillanatra elbizonytalanodik, de nem sok idő telt el, mire ismét felszívta magát annyira, hogy visszavághasson.
- Nem én tervezek elsétálni.
- Nem én tervezek maradni, és úgy folytatni, mintha mi sem történt volna veled és a volt barátnőddel. – vágtam rá.
- Szóval még mindig itt tartunk? – vonta fel a szemöldökét, azonban inkább tűnt ez kijelentésnek, mint sem kérdésnek.
Éreztem, ahogy minden egyes porcikám megfeszül, a tekintetem pedig elsötétül, ahogy végignézek az előttem álló fiún, aki mindezt észre sem véve, lassan már kifejezéstelenül meredve rám, állta a pillantásom. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, miközben szótlanul kémleltük egymást, még csak bele sem gondolva abba, mekkora fájdalmat okozunk a másiknak, vagy éppen nem tudva, melyikünk tudna már üvölteni attól.
Azonban minél tovább néztem a szemébe, annál inkább tudatosult bennem, Zayn nem csupán egyfajta burkot húzott maga köré, hanem a burkot.
A burkot, amit szinte minden egyes lánnyal megtett, akivel dolga akadt Perrie óta, amiről azt állította, velem sosem fogja megtenni. Abban a pillanatban viszont pontosan úgy viselkedett velem, amitől egészen idáig rettegtem.
Egy voltam a sok közül.
Szólásra nyitottam a számat, azonban akármennyire is próbálkoztam, egy hang sem jött ki a torkomon, és volt egy olyan érzésem, nem kellene erőltetnem, hacsak nem akarok még gyengébbnek tűnni előtte.
Nem akartam megadni az esélyt arra, hogy egy újabbat rúgjon belém, de egyben feladni sem, noha mindketten tudtuk, a mi csatánkban nincs olyan, hogy vesztes vagy győztes, elvégre pont ez volt a szép benne. Ha az egyikünk nyert, mindketten szárnyaltunk, ha viszont veszített, mindketten szenvedtünk.
- Tudod, mi a te nagy bajod? – és már az sem érdekelt, hogy remegett hangom, miközben beszélek. – Hogy még mindig ő irányít téged. És te hagyod neki.
Nem válaszolt, mint egy szobor, úgy meredt rám, de ez alkalommal talán nem is bántam.
- Én nem foglak bántani, Zayn. – válaszoltam halkan, azonban a kisebb beállt csendnek köszönhetően szinte biztos voltam benne, hogy hallotta, mit mondok. – Én nem ő vagyok.
Éreztem, ahogy a levegő másodpercek alatt megfagy a levegőben, és hogy talán nehezebb lesz, mint korábban, miközben visszatért az élet az előttem álló fiú arcába.
- Kár, hogy mind ugyanolyan. – köszörülte meg a torkát. – Nincs igazam?
Ott pedig mintha eltört volna benne valami.
De mindkettőnkben.
És akkor először éreztem, hogy nem tudom magam megtartani, és legördül az első könnycsepp; az első, amit Zayn okozott és egyben az első, amit évek óta megengedtem magamnak.

6 megjegyzés:

  1. Drága Sophie!❤
    Jézusom, jézusom, jézusom! Ez a rész esküszöm hívővé tett!
    Megjegyezném, hogy sajnos, vagy nem sajnos, a tippem beigazolódott. Komolyan mondom, már hetek óta olyan részeket írsz, hogy csak pislogok, és szóhoz sem jutok! Annyira valóságosan írsz, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Nem tudnám eldönteni, hogy melyikőjük érzései kavarognak bennem jobban, de leginkább a Perrie iránt érzett gyűlöletet érzem a legjobban. Egyetlen hívással szinte tönkretette őket, amiért már hivatalosan is utálom.
    Te pedig a rész végével tettél tönkre, és úgy érzem magam, mint valami érzelmi hullámvasút.
    Fáj a szívem Zellie miatt, meg az előbb említett vég miatt.
    Aztán majd remélem Zayn félreteszi annyira az önbecsülését, hogy bocsánatot kér Ellie-től. Nem általánosíthat Mindenkit egy rossz példa alapján.
    Komolyan, még mindig a hatása alatt vagyok, és nem tudok vele mit kezdeni...
    Nem tudok még mit írni, és bármennyire is hihetetlen, számomra frenetikus az írásod!
    Jövőhéten találkozunk!

    Xx, Christal 🌌

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Christal!<3
      Az, hogy sajnos vagy nem sajnos, később mindenképp be fog igazolódni, bármelyik is lesz a válasz, mindenesetre igyekszem minél jobban kifejteni a történéseket a következő részekkel, viszont nagyon sajnálom, már ami az érzelmi hullámvasutat illeti, bár ami azt illeti, kicsit hasonló érzésen mentem keresztül a rész befejezésével. (Tudniillik, mindent kétszer élek meg).
      Ami pedig a rész történéseit illeti, mást nem tudok ígérni, mint hogy hamarosan fény derül minden 'miért'-re, és hogy kicsit jobban beleláthatunk Zayn lelkivilágába.
      Mindenesetre még mindig nem találok szavakat arra, mennyire hálás vagyok a támogatásodért, a kedves szavaidért, és hogy minden héten itt vagy és kifejted a véleményed, nagyon szépen köszönöm, imádlak!<3333 Noha a frenetikus számomra még mindig igen hihetetlen kifejezés.:)<3

      Nagyon szépen köszönök mindent, vigyázz magadra, drága, és hamarosan találkozunk!;)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Kedves Sophie!
    Csodálatos részt sikerült élénk tárnod.
    Hirtelen azt sem tudom mit írják, annyi minden van a fejemben.
    Az, hogy Perrie zsinóron rángatja Zayn-t, nagyon zavaró, pedig már nincsenek is együtt.
    Ellie és Zayn átlagosnak nem nevezhető kapcsolatában az a kiakasztó, hogy nem bíznak meg igazán egymásnak és mások irányítják ő kapcsolatot.
    Remélem hamar megoldódik minden és kiderül,hogy mi történt abban a két hétben.
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Roni!<3
      Elképesztően boldog vagyok, ha tényleg tetszett, amit olvastál, a kissé szomorú történések ellenére is, nagyon szépen köszönöm!<333
      Ami pedig az eseményeket illeti, igyekszem minél hamarabb fényt deríteni mindenre, és kibogozni a kissé kusza szálakat, köztük azt is, mi történhetett abban a bizonyos két hétben.:)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, vigyázz magadra és hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Kedves Shopie!
    Minden sorát imádtam!
    Előre is szép hetet!
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága BezTina!<3
      Nagyon szépen köszönöm, eszméletlenül örülök, ha elnyerte a tetszésedet, amit olvastál!<333
      Köszönöm szépen, hogy írtál, neked is szép hetet!:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés