-->

2016. február 21., vasárnap

25. - Valami eltört

Sziasztok!<3
Először is elnézést kérek a vasárnap este ellenére a kicsit késői posztoláshoz, azonban most jutottam el idáig, hogy befejezzem a részt, amiből kifolyólag szintén elnézést kérek az esetleges hibákért, igyekszem minél hamarabb javítani őket!
Másodszorra pedig remélem mindenkinek jól telt a hétvégéje, továbbá az előző két hét, minden maradandó károsulás nélkül, harmadszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést, továbbá a plusz feliratkozókat. Eszméletlen hálás vagyok mindenért, amit tőletek kapok, továbbá, hogy megosztjátok a véleményeteket egy-egy résszel kapcsolatban, fogalmatok sincs, mennyire inspiráltok, szóval köszönöm-köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<333 Nem győzöm hangsúlyozni.:)
Nem is pazarlom tovább a szót, kellemes hetet, drágáim, köszönök szépen még egyszer mindent, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul következő hétvégén találkozunk!<3

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.


**********

Nem szoktam panaszkodni, és ez nem egy olyan tény rólam, amit az időszámításunk előtt és után pakk bármelyikébe is sorolni lehetett volna- vagy inkább Colin előtt és Colin után, ahogy én hívom magamban – elvégre tényleg nem szoktam.
És még utálok is.
Innentől kezdve nem volt meglepő, hogy amint beköszöntött az életembe egy újabb előtti és utáni időszak, csak már nem a legjobb barátnőm emléke miatt, ismét eldöntöttem, nincs az a pénz, amiért bárkinek kifakadjak, és elmondjak mindent, na nem mintha valaha képesnek éreztem volna, hogy rávegyem magam. Elvégre mit mondhattam volna bárkinek is?
Hogy kaptam egy pofont a saját meggondolatlanságom miatt? Mikor mindezt képes lettem volna megelőzni? Hogy összetörtek?
Minél több lehetőséget vettem számba, annál szánalmasabbnak éreztem magam, már ha a jelenlegi állapotomban ezt felül lehetett múlni – ami felől azért kétségeim támadtak.
Mondhattam volna magamnak, hogy lehetnék okosabb, tényleg nagyrészt az én hibám volt, amiért nem utasítottam el őt már a kezdetektől, vagyis mikor először hallottam a vészcsengőt a fülemben, vagy a kis hangokat, amikor folyton folyvást ugyanazt ismételgették; vigyázat, összetört szív, veszélyes terület. Vagy, hogy szánalmas vagyok, amiért azt hittem, más, noha mikor ott állt előttem pontosan olyan volt, mint amitől egészen idáig rettegtem.
Azonban mind hiába; mindkettőről tudtam, hogy nem így van. Hibáztathattam volna magam, amiért egyáltalán szóba álltam vele, akár életem végéig, vagy akár beállíthattam volna őt a célkeresztbe, amiért összetörte a szívem. De az igazság akkor is ott volt láthatatlanul valahol a levegőben, készen arra, hogy bármelyik pillanatban megfojtson; nem haragudtam rá. Inkább sajnáltam.
Sajnáltam őt is és magamat, mégpedig egyetlen egy dologért, de azért piszkosul; hogy minden nézeteltérésünk és hárításunk ellen szépen lassan, és a lehető legrosszabb módon egymásba szerettünk. Ugyanis bár sokáig nem jöttem rá, sőt, az utolsó találkozásunkig még csak fogalmam sem volt róla, de szinte biztosra vettem, hogy ő sem akart szerelmes lenni.
Nem arra kellettem neki elsősorban, és ezt ő is tudta. Csakhogy sosem mondta volna a szemembe.
De akkor sem voltam dühös. Még akkor is, ha a kis hang a fejemben ez alkalommal azt mondogatta, minden okom megvan rá; csakhogy ez alkalommal sem adtam át magam a csábításának, hiába volt a megbízható lelkiismeretem.
Inkább ugrottam fejest az ismeretlenbe, ezzel együtt Zayn karjaiba, aki aztán maga a megtestesült kiszámíthatatlanság.
Azonban még mindig nem tudtam eldönteni mit bánok jobban; hogy egyáltalán megtettem, vagy, hogy csalódnom kellett.
Abban a pillanatban egyikre sem tudtam igazán gondolni.
De tulajdonképpen ha azt vesszük semmire sem gondoltam; csupán bámultam a tévében váltakozó képkockákat, és hallgattam az ahhoz tartozó szövegelést, noha az első pár napban nem igazán tudtam bármiféle összefüggő szöveget kivenni, olyan gyorsan váltottam a csatornákat.
Nem igazán értettem, melyik érzelmemnek köszönhetem, hogy hirtelen allergiás lettem az emberi beszédre, azonban beletelt egy kis időbe, mire hajlandó voltam kitartani egyetlen műsor végignézésénél a nélkül, hogy a falat kapartam a hangoktól, de miután valahogy túl tettem magam az átmeneti utálatomon, már nem szenteltem neki különösebb jelentőséget.
Na, nem mintha bárminek képes lettem volna, ha már jóformán a napokat sem tartottam számon.
Legalább is az első héten.
Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy feladom az elhatározásomat, miszerint nincs az a pénz, amiért én hajlandó lennék kitenni a lábamat a lakásból, és hogy lassacskán ismét bejárok az óráimra, természetesen csak miután elintéztem, hogy az addigi pár napos hiányzásomat valami kamu betegségre fogjam. Az igazolással persze nem volt gond; nem rossz dolog, ha az ember mostohaapja orvos, és noha anya nem túlságosan lelkesedett az ötletért, tekintve, hogy szinte azonnal levágta, hogy hazudok a rosszullétemet illetően, valamiért pár perc után mégis megtört, és rábólintott. Mégsem kérdeztem rá, mitől gondolta meg magát, noha sejtettem, hogy mélyen belül azért ezt nem olyan nehéz kitalálni.
De így volt rendjén.
Azonban nem sokkal a hétköznapokba csöppenés után ismét otthon találtam magam, miután is elkezdődött a vizsga időszak és az ahhoz tartozó szünet, aminek köszönhetően egy csapásra azon kaptam magam, megint huzamosabb ideig nem mozdulok ki, a szokásos futásomon kívül, amit az egyre kegyetlenebb hideg miatt kénytelen voltam áthelyezni a három utcával arrébb elhelyezkedő terembe. Bár nem voltam elragadtatva az ötletért, hogy mások előtt fussak, be kellett látnom, a feszültségért cserébe, amit sikerül beleölnöm, teljes mértékben megéri.
Mindazok ellenére meglepetésemre szolgált, hogy a kissé antiszociális viselkedésem ellenére a körülöttem tartózkodók továbbra is lelkesen hívtak ide-oda, és még csak zokon sem vették, ha már sorozatban a harmadik este mondtam le őket a tanulnivalóra hivatkozva. Még Caroline sem, ami enyhén gyanús is volt, azonban pár percnyi agyalás után kezdett összeállni a kép; akármennyire is erőlködtem, hogy ne kerüljek a figyelem középpontjába az egykori kapcsolatom miatt, mégis volt valaki, aki magától rájött, nem véletlenül nem beszélek róla senkinek.
És az a valaki Caroline volt. Még ha nem is teljesen önszántából, ha figyelembe vesszük, ki is a legjobb barátnője. Mindenesetre úgy voltam vele, amíg megúszom a kérdéseket, addig részemről tudhat róla, a diszkréciójában pedig nem kételkedtem, noha tudtam, elég kevesen tudják, hogy barátok vagyunk.
Aztán hamarosan eljött a karácsony, és egy este a tévé előtt gubbasztva az újév is, azonban egészen januárig nem esett le, hogy valami hiányzik.
De az is teljesen váratlanul.
Akármennyire húztam a számat az ötletre, hogy olyan helyre menjünk, ahol sok az ember, mégis bevállaltam egy mozit a húgommal, ha már a korábbi ígéretem ellenére hetek óta nem vittem sehova. Azonban még csak a plázáig sem kellett eljutnunk, a kocsiban megtörte a csendet, miszerint felköszöntöttem e egyáltalán.
Kellett pár másodperc, mire leesett, kire gondol; aztán baromi nagyot koppant.
Akkor jöttem rá, mekkora előnnyel jár, hogy Skyler az apánk azt a tulajdonságát örökölte, ami nagyon kevés embernek adatik meg.
Tudta, mikor kell hallgatni, mint a sír.
Így miután lerendeztem egy egyszerű nemmel, nem hozta fel többet Zayn-t, noha még csak a neve sem lett kimondva rendesen. Onnantól kezdve úgy éreztem, bárhová megyek, ő velem van, és még csak nem is azért, mert annyi cikkbe bukkantam róla, bár előfordult, hogy arról olvashattam, hol bulizott éppen ezzel-azzal, meg hogy mikor kezdődik a következő turnéjuk és a többi.
Azonban a hiánya fojtogató hatását egészen addig nem fogtam fel, míg egy alkalommal meg nem pillantottam a képét a húgom hálószobájának padlóján egy magazinban, amint egy jól sikerült este után valakivel kézen fogva távozik a helyszínről. Az a valaki nem én voltam.
Még csak nem is vettem a fáradtságot arra, hogy kiderítsem, kit talált magának, ugyanis semmi értelmét nem láttam.
Továbblépett, nekem pedig ennyi épp elég volt ahhoz, hogy arra adjam a fejem, talán ideje lenne nekem is elfelejtenem a fiút, akinek sikerült a több évnyi szomorúságom ellenére is megszeretnie, és akinek sikerült a legpofátlanabb magabiztossága ellenére is elérnie, hogy megszeressem. Akinek sikerült összeraknia bennem valamit, ami nekem sosem sikerült.
És aki ezzel együtt össze is törte bennem azt a valamit.

Skyler sosem volt lázadó, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy én sem voltam az, noha mélyen belül meg mertem volna esküdni, az ő tekintetében is ott van az a valami, ami annak idején Colin szemében is ott volt, valahányszor csak valami újabb remek ötleten törte a fejét.
De sosem jutottunk el odáig, hogy ezt szóvá tegyem anyának, vagy a mostohaapámnak, noha az utóbbinak ugyanolyan nevelt lánya volt, mint én, amire még rátett egy lapáttal az is, hogy folyton dolgozott. Sosem adott okot rá, hogy megkérdőjelezzem a bizalmam felé, bár nem én feleltem érte, és a fura néha be nem áll a szám, egy szót sem nyögök ki viselkedése ellenére úgy éreztem, jó kapcsolatom van a húgommal, és a legtöbb titkát megosztja velem.
Talán ezért sem éreztem magam annyira frusztráltnak, mint anyám, aki nem sokkal éjfél előtt dörömbölt be a lakásunk ajtaján, arra hivatkozva, Skyler eltűnt.
Noha volt egy olyan érzésem, anya túloz – ami néha megesett vele – zokszó nélkül felkaptam a kabátom, és kocsiba pattantam, hogy a keresésére induljak, miközben telefonon tartottam a kapcsolatot velük, miszerint hol látták utoljára, mit mondott, hova megy és a többi.
Állításuk szerint elkéredzkedett az egyik barátnőjéhez éjszakára, akinek a szülei tíz perccel anyám betoppanása előtt telefonáltak, hogy miután késő este hazaértek a munkából, a megbeszéltek ellenére nem voltak ott, és nem veszik fel a telefont.
Fogalmam sincs, hogy maradhattam annyira higgadt, miközben végighajtottam a városban található összes helyen, amiről tudtam, hogy szokása oda járni, noha szinte kizártnak tartottam, hogy bármelyiken is ott lennének a barátnőjével.
Nem voltam naiv; pontosan tudtam, hogy bárhol is vannak, az minden lehet, csak valamiféle nyílt terület nem. Én is voltam tizenhat éves.
Talán ez a gondolatom volt az, amitől rögtön beugrott, hogyan derítsem ki, hol van Skyler.
Amilyen gyorsan csak tudtam, félreálltam a kocsival, és a telefonomért nyúltam, miközben magamban fohászkodtam azért, hogy a tippem beigazolódjon. Pár perccel később megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és feltárcsáztam az anyámat.
- Tudom hol vannak, elmegyek értük. Otthon találkozunk. – mondtam köszönés nélkül, és mielőtt bármit is reagálhatott volna, már bontottam is a hívást, és rányomtam a gázpedálra.
Hirtelen hálát adtam a telefonos GPS-ért, amit letöltettem a húgommal.
Bár a hely névről ismerős volt, fogalmam sem volt, mire számíthatok, mikor odaérek, és hogy mégis hogy fogok bejutni, ha már híres volt arról, hogy nem engednek be akárkit, és reménykedhettem volna abban, hogy talán nekik sem sikerült bejutniuk, azonban az életkorukat és a kinézetüket tekintve sejtettem, hiába.
Mindez be is bizonyult, miután nagy nehezen sikerült parkolóhelyet találnom a környéken, és elhaladtam a bejárathoz kanyaruló sor mellett, ami tele volt velem egykorúakkal, és nyoma sem volt a húgom korosztályának. Miközben a szívem majd kiugrott a mellkasomból, ahogy lassacskán az ajtónálló gorillákhoz értem, akikből ezen a helyen kettő is volt, sorra vettem a lehetőségeket, hogy a fenébe jussak be, noha éreztem, ezért még meg kell szenvednem.
- Segíthetek, kislány? – vigyorgott rám az egyikük, miközben a másik ellenségesen méregetett.
- A húgomat keresem. – fontam keresztbe a karom magam előtt, bár éreztem, ez édeskevés lesz ide.
Ahogy sejtettem, a biztonsági lebiggyesztette az ajkát.
- Drágám, itt mindenki a húgát keresi. – bökött a sor felé, majd végigmért. – Már megbocsáss, de nem úgy tűnsz, mint aki ide készül. – célzott az öltözékemre, meg arra, hogy a sorban állókkal ellentétben rajtam nem volt tíz kiló smink.
- Mert tényleg a húgomat keresem. – tártam szét a karom szenvedő arckifejezéssel.
Az ellenségesebbik erre felhorkant, azonban a másik figyelmen kívül hagyva továbbméregetett.
- Ha tíz percen belül nem jössz ki, utánad küldhetek valakit? – ráncolta össze a szemöldökét.
Görcsbe rándult gyomorral bólintottam, mire félreállt, én pedig hálás pillantással besurrantam mellettük az ajtón, figyelmen kívül hagyva a mögöttem felhangzó ellenséges kiáltásokat, amiért engem beengedtek.
Azonban akármennyire is gáz volt, egyáltalán nem éreztem bűntudatot emiatt.
Tippem sem volt, merre haladok, és lassacskán a tudatomba kúszott, miszerint tíz perc édeskevés lesz ahhoz, hogy előkerítsem Skyler-t egy ekkora helyen, azonban túlságosan lefoglalt a tény, miszerint egyáltalán esélyem van arra, hogy megkeressem, így az emberek lökdösve haladtam egyre beljebb.
A levegő fojtogató volt, a zene hangos, és annyian voltak, hogy szinte mozdulni sem lehetett, de még ez sem késztetett arra, hogy visszaforduljak, és kikönyörögjek még tíz percet a gorillától, minden fenntartásomat legyűrve kapkodtam a tekintetem ide-oda, hátha sikerül kivennem a félhomályban az ismerős arcot.
De nem számoltam azzal, pár percen belül ki kell jutnom a levegőre, ha nem akarok megfulladni, így szinte hálát adtam az égnek, mikor megpillantottam a dohányzó területre kijelölt ajtó tábláját.
Köhögve léptem ki az udvarra, ahol a cigarettafüstöt vágni lehetett volna, majd a falnak dőlve próbáltam valamennyire tisztább oxigénhez jutnom, mint ami bent volt.
Továbbra sem tudtam másra gondolni, csak hogy fogalmam sincs, hogy találjam meg őket, amikor is egy nevetés hallatára felpattant a szemem, és egyszerre azon kaptam magam, tényleg nem kapok levegőt.
Kérlek, mondd, hogy tévedek. Kérlek, mondd, hogy nincs itt.
Azonban, mint minden egyes alkalommal, amikor róla volt szó, be kellett látnom, felesleges a könyörgés, előle akkor sem menekülök.
- Hiányoztam, Els?


10 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Eszméletlen jò volt!
    ...hát persze hogy hianyoztal neki...meg akkor is ha egy nagy és üres tök fej ként viselkedtél...es meg szepen fogalmaztam :)...most pedig vedd elő a nagy fiù éned ...es miutan vegighallgadtad keressétek meg a hugat...:)

    Már is nagyon varom a kovetkezo reszt!:)

    Szép hetet!

    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága BezTina!
      Nagyon szépen köszönöm, eszméletlen boldog vagyok, ha tényleg tetszett, amit olvastál és igyekszem a következővel, ahogy csak tudok!<333

      Jó hétvégét, hamarosan találkozunk!:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Aztarohadt!!! Ez nem semmi!!! Imádom, ha egy-egy fejezet lényegében csak mese, mert teljesen át tudom érezni, és mindig falom a sorkat, pláne akkor, ha még ilyen fantasztikus is! De kikérem magamnak, mi ez a befejezés?! Sürgősen hozd a következőt! (: xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Reasonelll!
      Nagyon-nagyon örülök, ha tetszett a rész, hát még ha a kissé gonosz befejezéssel együtt, de megígérem, hogy sietek a következővel, és nagyon szépen köszönöm!<333

      Jó hétvégét!:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Drága Sophie!❤
    HÁT PERSZE HOGY HIÁNYZOL NEKI ZAYN, NE LEGYEL BUTA.
    Huhh, arra azért kíváncsi lennék, hogy ezt gúnnyal mondta, vagy fájdalommal a hangjában. Igazából a gúnyt tudnám a legjobban elképzelni, hiszen Ellie nagy valószínűséggel azért tudta hol van a húga, mert Zaynnel már volt itt.
    Aztán lehet, hogy ez Zayn "törzshelye", és Ellie nem akart vele találkozni, de Zayn pont ott volt...
    Ehh, zavaros, és nincs kedvem nekiállni megfejteni, bár van egy olyan érzésem rájönnék mindenre ha használnám az agyam, de amit művelek már inkább kísérteties, mint jó.
    De megint sokkolt a rész, persze jó értelemben, ha a szónak egyáltalán van jó értelmezése.
    Még mindig frenetikusnak találom a részt, de nem tudnék olyan szót mondani ami felér azzal ami a történet, hiába gondolkozom rajta hónapok óta.
    És megint aludnom kellett rá, hogy valami életjelet adjak magamról, mert ez tegnap nem ment volna.

    Legközelebb találkozunk!❤

    Xx, Christal 🌌

    Ui.: Szerintem teljesen értelmetlen lett az irományom, de tényleg nem találok rá szavakat.<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Christal!<3
      Ez aztán minden lett, csak nem értelmetlen, mindenesetre most én sem találok szavakat, annyira lesokkolsz (mint minden héten, természetesen jó értelemben), valahányszor ilyeneket írsz nekem, amiért eszméletlen hálás vagyok, imádlak!<333
      Bár a frenetikus jelzőt sosem fogom tudni megszokni, ahogy a te támogatásodat sem!<333
      Egyébként azt kell mondjam, még mindig olyan érzésem van, hogy egy húrral pendülünk már ami a történet folytatását illeti. Mindenesetre remélem nem okozok csalódást a következő részekkel sem, és hát kíváncsi vagyok, tényleg megegyezik e a folytatással kapcsolatos elképzelésünk.;)

      Köszönöm szépen, hogy írtál, vigyázz magadra, és hamarosan találkozunk!<33

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  4. Szentsége úristen!
    Én erre a végre nem voltam felkészülve! Derült égből Zayn. BUMM!
    Nagyon sajnálom Ellie-t a történtek után, de igaza van, gondolkodhatott volna. Viszont, ha tudjuk, hogy elesünk, leülünk!
    Skyler egy kis ismertető utan szimpi, örülök, hogy még egy fontos ember előkerült Els életéből. Az anyukája elég furcsa szerintem.
    A legutolsó nevetős jelenetnél szerintem kihagyott egy utemet a szívem!
    A legutolsó mondat pedig olyan nem is tudom, legszívesebben "bemosnék Zayn-nek" hangulatot váltott ki belőlem.
    Nagyon várom mi lesz ebből! Kellemes hetet!❤
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Roni!
      Igen, így visszaolvasva a részt ez valóban ilyen derült égből Zayn jelenség volt, mondjuk az már más kérdés, pozitív vagy negatív értelemben, de hát ez majd kiderül.:) Skyler ritkán került elő, szóval úgy gondoltam, ideje lenne már, azonban nagyon örülök, ha pozitív szereplőként jelent meg nálad, az anyukája pedig tényleg furcsa, de igyekszem még erre is kitérni.
      A 'bemosnék egyet Zayn-nek' hangulat pedig nekem is ismerős, néha írás közben is rámjön, olyan a karaktere, de nagyon tetszik a megnevezés, hehe!<3
      Bár mondjuk Ellie mesélhetne erről az érzésről.;)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, kellemes hétvégét, és igyekszem a következővel, amilyen gyorsan csak lehet!<333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  5. Kezdem azt hinni, hogy te valami titkos könyv író vagy.
    Annyira kurva jól írsz hogy Wáó!
    Szerintem te tuti profi vagy.
    Olvasom És olvasom És nem tudok betelni vele.
    A részről pedig csak annyit hogy hozta a szokásos emelt színvonalát. Szóval lényegében tökéletes volt.
    Minél hamarabb a következőt!
    Szép hetet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Becky!
      Bár esküszöm virulok, mint egy idióta a szavaid olvasása után, azt kell mondjam, túlzol, de fogalmad sincs, mennyire jól esik, hogy ilyen véleményen vagy, nagyon-nagyon köszönöm!<333
      Eszméletlen hálás vagyok, és boldog is, ha valóban tetszett, amit olvastál, remélem a jövőben sem okozok csalódást.:)

      Köszönöm szépen, hogy írtál, legyen nagyon szép heted neked is, hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés