26. - Az idegen Zayn

Helló-helló drágáim!

Először is remélem mindenkinek nagyon jól telt a hétvége és ki tudtátok pihenni magatokat, másodszorra pedig boldog utolsó februári részt, amit leginkább azért is jegyzek meg, mert a március a kedvenc hónapon - nem csak azért, mert szülinapom lesz, hanem mert ez azt jelzi, lassacskán itt a tavasz - szóval mondhatni várom már, hogy valami inspirálja a hétköznapokat. Másodszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést, megjegyzés vagy pipa formájában, eszméletlen hálás vagyok mindenért, a díjakért egyaránt, noha borzasztó vagyok, amiért még mindig nem sikerült kiposztolnom őket, de igyekszem végezni velük amilyen gyorsan csak lehet.:) Szóval köszönök szépen mindent, imádlak titeket!<333 

De nem is pazarlom tovább a szót, a világ összes virtuális ölelését küldöm nektek, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul, következő hétvégén találkozunk!:)

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.

***********

Van az a pillanat, amikor akármennyire is próbálkozol megmozdulni, egyszerűen képtelen vagy rá, miközben a szíved majd’ kiugrik a mellkasodból, az arcod pedig lángol, holott ha kívülről látnád magad, meg mernél esküdni rá, igazából sápadt vagy.
Szinte meg sem lepődtem, ahogy ez a fajta érzés egyik percről a másikra egy csapásra átvette tőlem az irányítást, miközben félúton voltam a klub belsejébe nyíló ajtó felé.
Tudtam, hogy nincs értelme úgy tennem, mintha nem lenne itt. Mintha az egészet csak képzelném, vagy mintha csak egy rossz álomban lennék. Azonban minél tovább gondolkoztam azon, hogy elmeneküljek, annál jobban szöget ütött a fejemben a gondolat, miszerint talán nem ártana, ha szembenéznék vele.
Amilyen lassan csak lehetett, úgy fordultam meg szépen lassan a tengelyem körül, mire a pillantásom összefonódott a jól ismert sötét szempárral.
És egyértelműen nem álmodtam.
Zayn valóban ott állt pontosan előttem, teljes életnagyságban, egy sörös üveggel az egyik kezében, míg cigivel a másikban, a slukkokat egymás után szívva, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam, és bár kétségem sem volt a felől, hogy valóban ő az, mégis olyan érzésem volt, mintha nem az a valaki állna előttem, aki pár hónapja kisétált az életemből.
Vagy akinek az életéből sétáltam ki én magam.
Nem tudtam, miből jutottam erre; a haja miatt, aminek korábbi fekete színe helyett valamiféle őszes árnyalat volt, vagy a beesett arca és szemei miatt. Az utóbbinál azonban csak később vettem észre, mennyire véreresek, mikor azzal együtt megállapítottam, mennyire gyanús is az a cigi. De azért próbáltam nem olyan arcot vágni, mintha feltűnne.
Na, nem mintha bármilyen arc vágására képes lettem volna, azon kívül persze, hogy tágra nyílt szemekkel bámulom az előttem álló fiút, aki velem ellentétben nem igazán zavartatta magát; pillanatokon belül tanúja lehettem annak, ahogy a szája széle egy kisebb mosolyra húzódik, a végén pedig már olyan érzést keltett bennem, mintha egyenesen gúnyosan nézne rám. A pillantásom ezek után az öltözékére esett, azonban az már kevésbé sugallta azt, hogy valami nem oké; fehér felső, felette pedig fekete farmerdzseki, és a szokásos szaggatott farmer, a zsebéből kivillanó telefonnal és bakancs.
Fogalmam sem volt, mitől éreztem magam egyre rosszabbul, hogy sikerült pont vele találkoznom pont most, vagy, hogy egyáltalán látom, azonban mindeközben olyan érzésem van, mintha egy idegen lenne velem szemben, nem az a Zayn, akibe beleszerettem.
- Mi van, Els, csak nem megnémultál, mióta láttalak? – vonta fel a szemöldökét, miközben elnevette magát. – Olyan régen azért csak nem volt az. – tette hozzá.
Továbbra sem bírtam egy szót is kinyögni, bár ezt leginkább azért is, mert nem tudtam, mégis mit kellene erre mondanom, vagy éppen reagálnom ahhoz, hogy ne jöjjek ki rosszul a helyzetből, noha volt egy olyan érzésem, ha Zayn egyszer elhatározta magában, hogy szóra bír, akkor sikerülni is fog neki.
Elgondolkoztam azon, vajon mi késztette rá, hogy megszólítson, vagy hogy éppen mit érezhetett, mikor felismert, azonban rá kellett jönnöm, egy dolog aztán végképp nem változott, mióta szétváltunk; még mindig nem tudtam olvasni benne.
- Zayn. – préseltem ki szánalmas módon egyetlen jelentéktelen szót.
- Ha tudnád, mennyire örülök, hogy látlak, pont ma este. – lépett közelebb dülöngélve, mire egy pillanatra úgy tűnt, kiejti a kezéből az üveget, azonban az utolsó pillanatban mégis elkapta. – Hoppá. – emelte maga elé. – Na, látod, őt sikerült megtartanom. Nem úgy, mint téged.
Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom a hasonlatra, azonban figyelmeztettem magam, hogy ne engedjek neki, mert éppen ez a célja.
Az elbizonytalanításom.
- És mondd csak, Els, mi járatban vagy itt? Pont itt és pont most, amikor aztán végképp nem számítottam arra, hogy beléd botlok? – érdeklődött, mintha a helyzet, amiben jelenleg voltunk, teljesen megszokott lett volna számára. – Bár ha jobban belegondolok, te igazából kibaszottul mindenhol ott vagy, de hát mit tudok tenni. – nevetett fel keserűen.
- Mennyit ittál, Zayn? – csúszott ki a számon, mielőtt megakadályozhattam volna, és már vártam az éles reakcióját.
Azonban meglepő módon csak egy vállvonásra telt tőle.
- Nos, most, hogy itt vagy, azt mondanám, nem eleget.
Lehet, fájnia kellett volna, amit mondott, azonban be kellett látnom, a helyében én sem reagáltam volna másképp; sőt, ha azt vesszük, nem is reagálok.
Nekem ugyanolyan nehéz látnom őt, mint neki engem, akkor is, ha a legutolsó találkozásunkkor nem éppen ezt éreztette velem.
Mintegy végszóra, ismét meghúzta az üveget, majd kissé csalódottan fordította a talaj felé.
- Ennek annyi. – szisszent fel, és letette maga mellé a földre.
Tulajdonképpen csodálkoztam azon, hogy nem dobta el, és az elegánsabb verziót választotta, még akkor is, ha az igazat megvallva meglepő módon Zayn nem tűnt idegesnek.
Szórakozottnak annál inkább.
Időközben a cigije is a végét járta, mire egy laza mozdulattal a földre hajította azt is, és két taposás után elő is vett egy újabbat, azonban az már kevésbé tűnt vészjóslónak, mint az előző. Azonban nem bírtam rávenni magam, hogy megkérdezzem, jók voltak e a sejtéseim vele kapcsolatban.
- Szóval, mit csinálsz itt? – kérdezte, majd a szájához emelte a cigit, és szívott egy slukkot.
Idegesen pillantottam az ajtó felé, mikor is lassacskán eljutott az agyamig, hogy sürget az idő, és meg kell találnom Skyler-t, azonban egy részem mégsem szívesen hagyta ott a látszólag egyre inkább széteső Zayn-t sem, noha a kis hang a fejemben már üvöltött velem, hogy meneküljek.
Ha már először nem sikerült.
- Nem fontos. – ráztam meg a fejemet, épp abban a pillanatban, hogy kiszúrtam az egyik biztonságit, ahogy kilépett az udvarra, miközben a tekintete ide-oda járt az emberek között, valószínűleg engem keresve.
Nem sokáig kellett nézelődnie, míg megpillantott a helyiség másik végében, mire rezzenéstelen arccal elindult felém, én pedig a torkomban dobogó szívvel vártam, hogy ideérjen és kivigyen innen.
 Zayn követte a tekintetem a gorilla felé, mire az a beszélgetőpartnerem láttán megtorpant, majd pár másodpercnyi tanakodás után sarkon fordult, és visszament a klub belsejébe.
Elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt, noha nem repestem az örömtől, hogy ebből a szarból is ő rángatott ki, még akkor sem, ha valójában fogalma sem lehetett arról, mi történik velem, és miért vagyok itt.
A háttérben üvegtörés hallatszódott, amit nevetés kísért egy csoporttól, majd a következő pillanatban egy kiáltás szelte át az udvart.
- Ne most csajozz, Zayn, ünnepelni jöttünk! – érkezett a hang valahonnan a háta mögül, mire hamarosan meg is pillantottam a tulajdonosát, és az őt körülvevő társaságot.
Naná, hogy ismertem őket.
Mind ott voltak aznap este, mikor először jártam itt Zayn társaságában, és mikor Perrie megjelent.
Hogy is felejthetném el az arcokat.
Azonban nem úgy nézett ki, mintha ők felismertek volna. Valószínűleg elvesztem a mostanában felbukkanó potenciális jelöltek között.
Ez pedig még inkább erősítette bennem az egyre jobban elém kerülő gondolatot, miszerint szánalmas vagyok, amiért egyáltalán időt szakítok rá, mikor pontosan jól tisztában vagyok azzal, egy ideje nem vesződik vele, hogy az általam okozott sebeit nyalogassa.
Legalább is a korábban olvasott cikkek és látott képek alapján nekem így tűnt.
Az előttem álló fiú egy laza mozdulattal felmutatta a középső ujját a csoport felé, amit egy újabb nevetéshullám követett.
- Mennem kell. – ráztam meg a fejemet, kihasználva, hogy nem én vagyok a figyelme középpontjában, és már ki is kerültem, azonban nem számoltam azzal, ahogy a karom után kap,
- Ez alkalommal biztos, hogy nem engedem, hogy elsétálj, azt felejtsd el! – sziszegte, miközben egyre közelebb húzott magához, nekem pedig igencsak meg kellett erőltetnem magam, hogy ellenálljak neki.
- Zayn, be vagy rúgva, állva, és még ki tudja, mit szedtél be! – próbáltam meg két kézzel eltolni magamtól, azonban jóval erősebbnek bizonyult nálam, így a tekintetemmel próbáltam megállásra bírni. – Te nem akarod ezt. – meredtem rá. – Egyikünk sem akarja. Nem így.
- Tök mindegy, hogy akarjuk, ha úgysem fog megtörténni már, nem igaz? – állta a pillantásomat, és hirtelen már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ivott volna egyáltalán bármit is, és hirtelen nyoma sem volt annak az érzésnek, hogy valaki más már, mint aki volt.
Egy csapásra ott volt a szemében az a fajta bizonytalanság, amit eddig egyetlen egyszer láttam rajta, azonban épp eléggé ahhoz, hogy egy életre megjegyezzem; amikor először azt mondta, szeret.
Kár, hogy túl szépnek tartottam ahhoz, hogy igaz legyen.
- Ne csináld, Zayn! – erőltettem meg magam egy kisebb lökés erejéig, mire meglepetésemre elengedett, én pedig kihasználva az alkalmat, hátrálni kezdtem. – Mi a fene van veled? – ráztam meg a fejemet lassan, majd meg sem várva a reakcióját, amilyen gyorsan csak tudtam, a bejárat felé vettem az irányt.
Mintha ólomból lettek volna a lábaim, olyan érzésem volt, ahogy bevonszoltam magam a klub zenétől hangos, és levegőtlen belsejébe, miközben a fejemben kavargó gondolatoktól szinte nem is láttam, merre haladok. Nem tudtam, miben tartottam magam nagyobb csődtömegnek; hogy most sem tudtam távol tartani magam Zayn-től, vagy, hogy még mindig nem találtam meg a húgomat, vagy a kettőtől egyszerre. Mégis szinte kényszerítenem kellett magam, hogy ne forduljak vissza, és rohanjak egyenesen a karjaiba.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán egy perce sem jöhettem be, amikor is az ajtótól nem messze éreztem, ahogy egy kéz a karomra fonódik, azonban még csak megfordulni sem volt időm, éreztem, hogy a mögöttem álló valaki maga után húz.
- Mi a… - kezdtem, azonban pillanatokon belül a falnak préselve találtam magam, miközben a pirosas fényben megvilágítva ismét szembetaláltam magam Zayn-nel. – Ne csináld, Zayn! – próbáltam meg túlüvölteni a zenét, azonban be kellett látnom, a nélkül is igen gyengén hatott a hangom.
Ugyanis belefáradtam abba, hogy elmeneküljek előle.
Pár pillanatig nem tett semmit, csupán félrebillentett fejjel tanulmányozta az arcomat, miközben a testével még mindig gyengéden a falnak szorított, azonban mielőtt észbe kaphattam volna, mintegy végszóként az ajkait az enyéimre nyomta.
Én pedig feladtam.
Éreztem, ahogy a kezével végigsimít a derekamon, miközben még közelebb húzott magához, már ha ez egyáltalán lehetséges volt az adott pillanatban, én pedig a hajába markolva húztam őt közelebb, miközben hagytam, hogy ismét darabokra hulljak a karjaiban.
Fogalmam sem volt, meddig tartott ez az egész, az is lehet, hogy egy pillanatig, vagy több percig, de jelentéktelen volt az érzés mellett, miszerint szinte fájt, mikor nagy nehezen elhúzódtam az engem ölelő fiútól, azonban tudtam, ez a legjobb, amit tehetek.
Ennek eleve nem lett volna szabad megtörténnie.
Zayn ismét megpróbált közelebb húzni magához, azonban én egy fejrázás kíséretében kicsúsztam a karjai közül, és a nélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá, szinte már futva a kijárat felé vettem az irányt.
Nem tudtam, követni fog e, azonban a feltételezés is éppen elég volt ahhoz, hogy a végén már rohanjak, hogy elérjem a kétszárnyú ajtót, ami az utcára vezetett, noha utólag belegondolva fogalmam sem volt, hogy találtam meg az embertömegben a kifelé vezető utat.
- Hoppá, óvatosan! – kiáltott felém a biztonsági, akit sikerült majdnem elütnöm, de hátra sem nézve futottam tovább, miközben megkönnyebbülésként ért a hideg levegő szúrása a benti hőségnek köszönhetően megizzadt bőrömön, amitől normális esetben fáznom kellett volna.
De jelen pillanatban az foglalkoztatott a legkevésbé, ha szétfagyok; minél távolabb akartam kerülni a klubtól.
És Zayn-től.
- Ellie! – érkezett a kiáltás valahonnan oldalról, mire az ismerős hang hallatán megtorpantam, és oldalra nézve megpillantottam, ahogy Skyler kiválik a bejárathoz kanyargó sorból, és rohanva felém veszi az irányt.
- Jézusom, Sky. – lihegtem, és hálát adtam az égnek, mikor elég közel ért hozzám ahhoz, hogy magamhoz ölelhessem, noha tudtam, igazából seggberúgást érdemel a ma esti akciójáért.
Azonban semmi sem múlta felül a tényt, miszerint előkerült.
- Hol a fenében voltál? – toltam el magamtól egy pillanatra, miközben szemügyre vettem a kinézetét.
A húgom igencsak kitett magáért, annak érdekében, hogy idősebbnek tűnjön, azonban úgy tűnt, a smink és a talpig fekete ruházata sem érte el a kívánt hatást, ha nem sikerült bejutnia.
- Bessie lelépett. – mondta, miközben a klubra szegezte a tekintetét. – De nem tudom, kivel. Egy órája sem voltunk bent, és eltűnt, de nála maradt a telóm, és…
- Várj csak, te bent voltál? – meredtem rá hitetlenül.
Skyler bólintott, és a feltámadó szél hatására összébb húzta magán a dzsekijét.
- Vagy fél órája itt mászkálok, de senki nem adta kölcsön a telefonját, hogy szólhassak valakinek. – jegyezte meg a sorra pillantva, majd ismét felém nézett. – Miért, te bent voltál?
- Igen. – válaszoltam, miközben fáradtan megdörzsöltem a homlokomat.
Túl sok volt nekem ez az egész egy estére.
- Ellie… - kezdte a húgom tétován.
- Igen?
Egy pillanatig úgy tűnt, meggondolta magát, és nem akar semmit sem mondani, azonban végül mégis szólásra nyitotta a száját.
- Ugye tudod, hogy Zayn is bent van? – kérdezte, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő.
De valahogy sikerült túltennem magam azon, hogy a húgom többet tud, mint amire számítottam.