29. - Őrülten szeretni

Helló-helló drágaságok!

Először is mérhetetlenül sajnálom a csúszást, de tegnap este nem igazán éreztem jól magam fizikailag, így esélyem sem volt befejezni a részt, továbbá elnézést a kissé késői posztolásért, de eddig meg az internettel szenvedtem, szóval nagyon úgy néz ki, valaki nem akarta, hogy kitegyem ezt a részt, amit nem értek, ugyanis személy szerint imádtam írni, szóval kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla.:)

Másodszorra pedig hálás köszönet az előző részhez érkezett összes visszajelzésért, minden formában, nem győzöm hangsúlyozni mennyire sokat jelentenek a sorok, amiket írtok, és mennyire inspirálnak, szóval nagyon szépen köszönöm, imádlak titeket!<3333

Így összegzésként azt kell, hogy mondjam, elérkeztünk a blog utolsó Zayn-szemszögéhez, amitől egyik szemem sír, másik nevet, ugyanis iszonyúan szerettem az ő látószögét elétek tárni, és az ő karakterével látni az eseményeket, és borzasztóan hiányozni fog. Na, de reméljük, sikerült méltó befejezést adnom az ő szálának.:)

Nem is pazarlom tovább a szót; boldog nyuszit mindenkinek, vigyázzatok magatokra, további jó pihenést erre az utolsó napra, sok sikert a sulihoz, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, hétvégén találkozunk!<3

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.

***********

Zayn

Nem tűnt fel, hogy rohanok, egészen odáig, míg az automatikusan kitáruló ajtókhoz érve megtorpantam, hogy bevárjam a mögöttem haladó lányt, miután rájöttem, talán nem ártana előre engednem, noha legszívesebben keresztül futottam volna az egész kórházat, csak minél előbb Ellie-hez érhessek. Fogalmam sem volt, miből maradt annyi önuralmam, hogy megállj-t parancsoljak magamnak, ugyanis hogy abban a pillanatban nem bírtam tisztán gondolkozni, az is biztos.
Mondjuk nem igazán tudtam volna megmondani, közre játszott e benne a két üveg sör, amit mit sem sejtve betoltam korábban amolyan alapozásként, vagy a fél pohár whisky, amit a felejtésre szántam. Mindenesetre volt egy olyan érzésem, egy jó ideig nem nyúlok alkoholhoz, ha egyszer vége lesz ennek a baromi hosszúra jósolt estének.
Nem számít, hogy végződik.
Noha mélyen legbelül tudtam, nem kell feltétlenül a legrosszabbra gondolnom, maga a tudat, hogy kórházban vagyunk felhúzott eléggé ahhoz, hogy képtelen legyek akár minimálisan is nyugalmat erőltetni az arcomra, hogy ne gondoljanak egy őrültnek a körülöttem lévők, ugyanis bár legszívesebben a falhoz vágtam volna valamit vagy éppen valakit, nem kockáztattam meg, hogy esetleg kidobjanak innen, még mielőtt akár egy pillanatra is láthattam volna Ellie-t.
- Zayn, állj már meg, hallod? – villant fel az emlékkép, ahogy Louis a vállamat megragadva húzott vissza, még mielőtt feltéphettem volna a kocsim ajtaját.
Nem tudtam, mi történik velem; a gondolatok egymást váltogatták olyan tempóban, hogy azt hittem, menten szétrobban a fejem, valamiféle sípolást hallottam elnyomva, miközben azt sem tudtam megmondani, egyáltalán kapok e levegőt rendesen.
Beláttam, valószínűleg igen, ha még arra képes vagyok, hogy mint egy őrült, úgy hadonásszak ide-oda beszéd közben.
- Oda kell mennem! – ráztam meg a fejemet, és ismét megpróbáltam felrántani a kilincset, azonban káromkodva vettem tudomásul, rohadtul zárva van. – A picsába. – sziszegtem, és körbenéztem, mintha valami csoda folytán arra számítottam volna, valahol megpillantom a kulcsot a közelben, noha utólag belegondolva egészen biztosan a házban hagytam valahol.
- Azzal, hogy rohansz, mint egy idióta, kurvára nem mész semmire, basszameg! – fordított szembe magával Louis, hátha ezzel eléri, hogy rá figyeljek.
- Hol van a kulcsom? – csattantam fel, és megpróbáltam kikerülni, azonban ez alkalommal már Liam is beszállt a buliba, és egy lökéssel maradásra késztetett. – Engedjetek már el, baszki!
- Zayn, ne legyél ekkora seggfej, ittál, így nem vezethetsz! – kiáltott rám az utóbb említett személy, azonban a szavai mintha el sem jutottak volna hozzám.
Továbbra sem tudtam kiverni a fejemből a képet, miszerint Ellie bajban van és valahol egy nyomorult kórházi szobában fekszik, én meg itt állok tehetetlenül, miközben ott kellene lennem mellette.
Legszívesebben mindkettejüket félrelöktem volna a fenébe, azonban a fejemben lévő hang a többi gondolatomat túlordítva figyelmeztetett, miszerint eszembe se jusson.
Mintha nem akarta volna, hogy még több dolgot elcsesszek a mai este.
Éreztem, ahogy a tehetetlenség egyre inkább eluralkodik rajtam, én pedig lassan térdre ereszkedem, az arcomat a tenyerembe temetve, miközben a külvilág egyre inkább megszűnik létezni körülöttem, a fiúk elnyomott hangjával együtt.
Magára hagytam és most rosszul van, és senki sem tudja, mi történik vele. Kórházban van, és még nem ébredt fel.
Volt egy olyan érzésem, ha nem szedem össze magam mihamarabb, eluralkodik rajtam a pánik annyira, hogy képtelen legyek utána bármit is tenni, márpedig muszáj volt eljutnom Ellie-hez.
- Kocsival vagyok. – hallottam meg Caroline hangját valahonnan mellőlem, akiről tulajdonképpen teljesen megfeledkeztem egészen addig, míg a mi szóváltásunkhoz képest cincogva meg nem szólalt. Felé fordultam. – Majd én elviszlek. – tette hozzá.
Az arcára kiült nyugalom kissé furcsán hatott az őt körülvevő káoszban. Kicsit olyan volt, mintha ahogy rajtam egyre inkább eluralkodott az idegesség, ő egyre higgadtabb lett.
Vagy legalább is ezzel nyugtattam magam, hogy ne azt gondoljam, azért ilyen, mert beletörődött Ellie helyzetébe, akármi is legyen az, márpedig ha így van, az mindent jelent, csak jót nem.
Ebben az egyben biztos voltam.
Egészen odáig, míg be nem tettem a lábam a kórház ajtaján, és meg nem láttam, mi folyik ott valójában, miközben emberek talán százai rohangálnak ide-oda az épületben egy-egy jelzésre, vagy ülnek tehetetlenül a székekben, tenyérbe temetett arcokkal, miközben éppen azért fohászkodnak, csak ne az ő hozzátartozójuk legyen az, aki miatt megszólalt a riasztó.
Fogalmam sem volt, milyen érzés lehet a világon a leggyengébbnek érezned magad, míg akkor abban a pillanatban nem voltam egy közülük.
Itt minden pillanatban meghalhat valaki, akiért valaki betegre aggódja magát.
Valaki, aki bárki lehet; akiért akár az én szívem is megszakadhat.
Észre sem vettem, hogy mozdulatlanul állok az előcsarnok kellős közepén, míg Caroline be nem ért, és nem lökött rajtam egyet, visszarángatva a kegyetlen valóságba, ahol ismét a levegőbe hasított a halálos kimenetelű sípolás.
- Erre! – előzött meg, és vette át az irányítást, onnantól pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne maradjak le tőle, ugyanis bár nem voltam kifejezetten rossz kondiban, Caroline csakhogy nem rohant a kórház folyosóin keresztül, míg néhány éles kanyarral és két emelettel később meg nem érkeztünk a célunkhoz.
Onnantól kedve pedig mintha elvágtak volna valamit, az a minimális kommunikáció is, ami köztünk volt, véget ért. De amúgy sem tudtam volna mit mondani.
Egy hang sem jött ki a torkomon, miközben a folyosó végén lévő kórterem ajtaját bámultam, és az előtte tartózkodó embereket, akikre nem kellett kétszer ránéznem ahhoz, hogy beazonosítsam őket; ők voltak Ellie családja.
Az édesanyját szúrtam ki elsőre, ahogy közelebb értünk, leginkább azért, mert pontosan úgy nézett ki, mint a lánya idősebb kiadásban, annyi különbséggel, az ő sötétbarna haja a szöges ellentéte volt Ellie szőkéjének. De nem a külsejük az, ami ugyanolyan volt bennük; úgy látszik megtaláltam, kitől örökölte azt a fajta szokását, hogy falat húz maga köré, az anyjából csak úgy sütött az ellenállás az őt lerohanni készülő érzelmekkel szemben.
 Azonban vele ellentétben a kezét szorongató férfi, és a földön ülő lány egyáltalán meg aztán a szöges ellentéte volt az gondolataimat kitöltő arcnak, mint kisugárzás és kinézet terén.
Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem kellene közelebb mennem, míg alig pár lépésnyire Caroline szinte futólépésre váltott, és csakhogy nem a nyakába ugrott Ellie anyjának. Azon a ponton megtorpantam, és néhány méter távolságból figyeltem a történteket, amíg a pillantásom nem találkozott össze a földön ülő lányéval.
Eleinte pislogva nézett fel rám, mintha nem tudná eldönteni, tudja e ki vagyok, majd nem sokkal később kiült a döbbenet az arcára, végül pedig szépen lassan visszahúzta magára az érzelemmentes maszkját, azzal egy időben, hogy az anyja is kiszúrt.
Caroline-ra sandított, aki nem szólt egy szót sem, csupán csak bólintott egyet, mire az asszony elengedte a férfi kezét, és elindult felém, a lánya pedig feltápászkodott a földről, és követte.
Furcsának találtam, hogy az apja továbbra is több méteres távolságból méregetett.
- Biztosan te vagy Zayn. – szólalt meg a nő, én pedig bólintottam. – Marion. – nyújtotta a kezét, a vezetékneve hiányából pedig arra következtettem, azt akarta, hogy tegezzem.
Noha hirtelen fogalmam sem volt, honnan szerzett rólam tudomást, nem állt szándékomban vitatkozni vele ez ügyben.
- Gondolom van pár kérdésed, amire szívesen választ kapnál. – folytatta, miközben a tekintetét a kórterem ajtajára szegezte. – Nekem most alá kell írnom néhány papírt, és kicsit lenyugtatnom Caroline-t, na meg amúgy sem lennék valami jó segítség Skyler-rel ellentétben, szóval azt hiszem, magatokra hagylak titeket. – simított végig a lánya karján, majd egy óvatos mosolyt küldve felém továbbállt, én pedig elgondolkoztam azon, vajon mennyi erőfeszítésébe telhetett eltűntetni a fájdalom legkisebb jeleit is az arcáról.
A pillantásom ezután Ellie feltételezett húgára esett, akiben továbbra sem találtam semmiféle hasonlóságot, már ami a külsejüket illeti, és követtem őt a műanyag székek sokasága elé.
Intett, hogy üljek le mellé, noha a lehető legkevésbé sem volt türelmem az ücsörgéshez, mégsem utasítottam el, bár ezt leginkább azért sem, mert volt egy olyan érzésem, talán jobb, ha nem állok, miközben őt hallgatom.
- Lehet, arra számítasz, óvatos leszek, de úgy érzem, tök felesleges úgy beszélnem erről az egészről, mintha tabu lenne. – kezdte a tekintetét maga elé szegezve. – De akármennyire is próbáljuk szépíteni, az igazság attól még igazság marad. Ellie régóta nem volt rendben, Zayn. Sem lelkileg, sem fizikailag.
Megállt, de éppen csak annyira, hogy felvehesse velem a szemkontaktust, mintha meg akarna győződni arról, értem e, mire céloz, én pedig bólintottam.
- Csak míg az előbbit könnyebben titkolta, az utóbbiról tudta, hogy előbb vagy utóbb valahogy kiderül, de mivel nem a panaszkodásáról híres, eszébe sem volt elmondani nekem. Nekünk. Bárkinek, akiben megbízott. –mondta. – Mesélt neked Colin-ról, nem? – kérdezte.
- Nem sokat. – ismertem be. – Éppen csak annyit, amiről úgy gondolta, tudnom kell.
- Szerintem már az is több, mint amire számítani lehetett volna. – jegyezte meg, miközben elnyomott egy sóhajt. – Már az is csoda, hogy egyáltalán bárkinek elmesélte.
- Azt tudom, hogy a legjobb barátnője volt, de hogy voltak köztük ki nem mondott ellentétek, és hogy meghalt, de a körülményeket nem tudom. – mondtam.
- Egyik este Colin elrángatta valami szórakozóhelyre, ahol aztán annyian voltak, hogy Colin-t szó szerint agyonnyomták odabent. Ő tizenkilenc volt, a nővérem tizenhét.
Éreztem, ahogy a vér lassacskán kifut az arcomból, miközben próbálom felfogni az előbb hallott szavak jelentését.
- Tizenhét? – kérdeztem vissza, mint aki rosszul hallott, azonban Skyler tekintetét látva éreztem, nem volt baj a hallásommal.
- Senki sem lepődött meg, hogy nyoma marad benne a történteknek, elvégre az lett volna a csoda, ha egyáltalán nem viseli meg; Colin-t levakarni nem lehetett róla, szinte már nálunk lakott. Anya inkább azon csodálkozott, hogy megúszta némi zárkózottsággal és valamiféle pánikrohammal, valahányszor stresszhelyzetbe kerül. – folytatta. – Mindenesetre hiába végeztek el rajta vagy egy tucat vizsgálatot fél évvel a történtek után is, semmit sem találtak, ami arra utalt volna, hogy bármiféle maradandó károsulást szenvedett fizikailag. Mostanáig.
Megakadt, és észrevettem, ahogy erőt vesz magán annyira, hogy késleltetni tudja a szeméből kicsorduló könnycseppeket.
- Képes volt hónapokig titkolni, hogy valami nincs rendben, és még tovább is képes lett volna, ha nem történik ez… ha nem lesz rosszul… eddig mindig felébredt, de most nem. – rázta meg a fejét. – Te jóságos ég. – temette az arcát a tenyerébe, hogy elrejtse előlem a könnyeit, azonban gyengéden megragadtam a csuklóját, miközben minden tétovázás nélkül magamhoz húztam az egyre erősebben zokogó lányt.
Skyler szó nélkül belebújt az ölelésembe, mintha kicsit sem zavarta volna, hogy alig ismer, és semmit sem tud rólam azon kívül, hogy együtt voltam a nővérével, na meg persze a nyilvános dolgokat leszámítva, engem pedig végképp hidegen hagyott, hogy akkor találkozunk először.
Ugyanis volt valami, ami igencsak erősen összekötött minket már az első pillanattól kezdve.
- Nem veszíthetem el. – sírta, az arcát a vállamba temetve. – Nekem szükségem van rá. Ő a mindenem.
- Nekem is. – suttogtam. – Nekem is.
Egy ideig nem szóltam egy szót sem, hagytam, hogy kisírja magát, noha sejtettem, napok sem elegendők ahhoz, hogy kiadja magából mindazt a feszültséget, és tehetetlenséget, ami benne van, de már attól is csökkent a bennem lakozó bűntudat, ha valamennyivel jobban érezheti magát.
Ugyanis míg a karjaimban lévő lány zokogását hallgattam, egyre inkább azt éreztem, ez az egész az én hibám; hogy ez az egész akár nem így végződött volna, ha nem adom meg Ellie-nek azt a fajta végső lökést, ami idáig taszította.
Itt már nem arról volt szó, hogy én elveszíthetem. Hanem hogy az egész családja, és még egy adag személy, akiket hiába próbált eltaszítani magától, egy valami még az ellenállásánál is erősebb volt; az pedig a belőle áradó végtelen szeretet.
- Ugye tudod, hogy te voltál az egyetlen, akit megengedett magának, hogy megszeressen? – szipogta Skyler.
Halványan elmosolyodtam, miközben mélyen magamban tartottam a kérdést, miszerint vajon Ellie tudta e, hogy ő volt az egyetlen, akit megengedtem magamnak, hogy megszeressek, ugyanis úgy éreztem, ez már olyan, ami azt hiszem, örökre a kettőnké marad. Onnantól kezdve pedig nem gondoltam semmi másra, minthogy amikor felébred,soha többé nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát vele kapcsolatban, és történjen bármi, mellette maradok.