-->

2016. április 10., vasárnap

30. - Ellie

Tudtam, hogy ha egyszer megúszom, később még nagyon meg fogom járni.
Ez volt talán az egyetlen gondolatom, ami megmaradt arról az estéről, amikor Colin elment, engem pedig itt hagyott, de olykor-olykor felbukkant a fejemben, mintha csak arra figyelmeztetne, mekkora kiváltságban van részem, hogy maradhattam, méghozzá helyette.
Mintha azt próbálta volna a tudomásomra hozni, attól még, mert itt vagyok, még nem úsztam meg semmit, ugyanúgy hozzá vagyok láncolva, és meg fogom járni a poklok poklát.
Csak úgy, mint ő.
Ugyanis nem számít, melyikünk ötlete volt a sok hülyeség, amit az évek során együtt elkövettünk, mindketten tehetünk róluk. Vagyis tulajdonképpen már csak én.
Ezért pedig gyűlöltem Colin-t. Annak ellenére, hogy valószínűleg nem túl tisztességes ilyen érzéseket táplálni egy elhunyt személy iránt, aki ráadásul még közel is állt az emberhez, én mégis így tettem, noha soha az életben nem ismertem volna be senkinek sem.
De még saját magamnak sem.
Utáltam, hogy olyan rohadtul magabiztos volt, és még csak minimális jelét sem mutatta annak, ha ez valaha nem így volt. Utáltam, hogy azt hitte, mindenben igaza van. Utáltam, hogy amiért ő volt az idősebb, ezt még én is elhittem neki.
 Azt pedig egyenesen rühelltem, hogy mindezen tulajdonságainak köszönhetően egy életre magához láncolt, mint a legjobb barátnőjét.
Az érzés, amely mélyen belül ott lapult bennem a baleset óta, miszerint egy részem lényegében felszabadult a tragédiának köszönhetően, természetesen nem egyből tört a felszínre, sőt, tulajdonképpen az első év elteltével is csak minimális jeleit találtam annak, hogy a csodálat, amit Colin iránt éreztem, szépen lassan átalakul valamiféle közömbösséggé. Furcsa volt, hogy a szomorúság, ami eleinte hónapokig kötélként hurkolódott a nyakamra, hogy néha-néha rántson egyet magán, és fojtogasson, már nem tehetetlenséget, hanem dühöt váltott ki belőlem, miközben egy idő után azon kaptam magam, szembe akarok szállni vele.
Noha magával a személlyel korábban sosem lettem volna képes.
Ahhoz túlságosan is lefoglalt a tény, miszerint engem ért a megtiszteltetés, hogy belém karolt, és bevezetett a saját világába, ahol a féktelen száguldás, kihágások, a szókimondás, és a problémákról való megfeledkezés természetesnek számított. A világ, amit előttem senkinek sem fedett fel, és aminek a titkát már helyette én viszem a sírba.
Azonban miután már hosszú percek óta mást sem csináltam, csak a szoba fehér falait bámultam szótlanul, még csak a fáradtságot sem véve arra, hogy bárkinek is jelezzem a visszatérésem a való életbe – noha fogalmam sem volt, mióta aludhattam – be kellett látnom, inkább a titok visz engem.
Ahogy pedig ott feküdtem, egyre inkább olyan érzésem volt, talán meg is érdemlem.
A fejemet mintha valami éles tárggyal nyúzták volna, a szemem égett és a torkom pedig egy sivataghoz hasonlított, az asztal, ahol a vizet tartották pedig túl messze volt ahhoz, hogy érte nyúlhassak, azonban valamiért semmi erős késztetést nem éreztem arra, hogy segítségért kiáltsak vagy hasonló, noha még ha akartam is, se lett volna sok hangom hozzá.
Így hát örömmel süllyedtem bele a kórházi szobákhoz kissé túl kényelmes párnába és matracba, azonban ahogy körbepillantottam a helyiségbe, sikerült megállapítanom, akárhova is kerültem, nem az olcsóbbik kategória, főleg ha még külön szobát is kaptam.
Fogalmam sem volt, mikor szándékozok bármiféle életjelet adni magamról, noha tudtam, valószínűleg hamarosan úgy is bejön valaki, ha más nem, egy nővér biztosan, mindenesetre igyekeztem kihasználni még azt a pár perc csendet, ami kijárhat nekem még mielőtt minden kezdődik előröl. Akkor azt kívántam, bár inkább vége lett volna.
És abban a pillanatban, mintegy végszóként kinyílt az ajtó, és belépett rajta az egyetlen személy, aki miatt mégsem bántam, hogy nem így történt meg.
Felkaptam a fejem és tetőtől talpig végigmértem a belépő fiút, akiből sosem sikerült kiszeretnem, majd a pillantásom összekapcsolódott a sötétbarna szempárral, amiket valahogy képtelen voltam kiverni a fejemből, akármennyire próbáltam.
Fel sem merült bennem a kérdés, mit keres itt; elég volt körbenéznem a szobában, hogy tudjam, mindezt ki intézte így.
Nem tűnt meglepettnek, amiért ébren talált, megkönnyebbültnek viszont annál inkább, na meg kicsit magatehetetlennek, ahogy halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Szia, Els. – szólalt meg alig hallhatóan, én pedig éreztem, hogy a puszta hangja hatására könny szökik a szemembe.
Nem válaszoltam; valamiért képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni, miközben néztem, ahogy lassan közelebb lép az ágyhoz, és helyet foglal a mellette elhelyezkedő széken.
Vártam, ahogy a kezem után nyúl, ami szinte élettelenül pihent az érdes takarón, és kissé furcsálltam, hogy nem fogta meg, azonban be kellett látnom, ha van valaki, akinek ez a helyzet jobban nehezebb, mint nekem, akkor az Zayn.
Akkor esett csak le, a megismerkedésünk óta most először lát engem ilyen állapotban, ha nem vesszük figyelembe, hányszor sikerült összeesnem a közelében, azonban még azt sem lehetett összehasonlítani azzal a gyengeséggel, amit akkor éreztem, ahogy ott ül mellettem, tagadhatatlan fájdalommal és sajnálattal a szemében.
Ez pedig jobban fájt, mintha bármit is mondott volna.
- Gondolom, már mindent tudsz. – köszörültem meg a torkom.
Éreztem, ahogy a pillantása szinte lyukat éget belém, azonban nem bírtam a szemébe nézni.
Most még nem.
- Kicsit tág fogalom az a minden, nem? – húzta egy óvatos mosolyra a száját, de a tekintetében még mindig ott bujkált a keserűség.
Nem viszonoztam a gesztust, leginkább mert túlságosan rossz volt látni, ahogy látványosan küzd minden egyes szóval, csak úgy, mint én, azonban még nálam ez teljesen érthető volt, nála már kevésbé. Elvégre kettőnk közül rajtam kerekedett felül a bűntudat, amiért még most sem voltam vele őszinte, mégis ő volt az, aki jobban feszengett mellettem.
Reméltem, hogy csak a sajnálat miatt.
- Azt mondták, a szíveddel volt baj. – mondta végül, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szorítást a mellkasomban.
- Volt? – préseltem ki a kérdést magamból nagy nehezen, miközben lesütöttem a szemem.
Zayn felsóhajtott, mint mindig, ha ideges volt, mire megéreztem az ismerős parfüm és cigaretta jellegzetes keveredését, amitől eltöltött valami jóleső érzés, mint egy mentőöv, amibe bele tudtam kapaszkodni.
Van, ami mégsem változott.
- Azt is mondták, hogy ez nem olyan dolog, amivel nem lehet együtt élni. – tette hozzá.
- Valószínűsítem, egyikőjük sem élte úgy az életét, hogy attól tartott, bármelyik pillanatban összeeshet. – jegyeztem meg, a hangom pedig automatikusan megbicsaklott a mondat végére.
- Szóval ennyi volt? – szuggerált továbbra is, hogy a szemébe nézzek, nekem pedig egyre kevésbé sikerült ellenállnom neki. –Ezért estél össze most is? Mert fel akarod adni?
Megdöbbentett a hangja hirtelen jött éle, azonban a helyett, hogy meghunyászkodtam volna, inkább feldühített az ingerültsége.
- Fogalmad sincs, milyen érzés állandó pánikban élni, Zayn. – néztem egyenesen a szemébe. – Amikor egy idő után már a hajadat tépnéd, mert nem tudod, mikor ér utol egy képszakadás megint. – idegesen letöröltem az arcomon lefolyó forró könnycseppet. – Tudod te milyen kibaszottul szánalmas ez az egész?
Azonban a helyett, hogy támadott volna, ismét keserű mosolyra húzta a száját.
- Akár hiszed, akár nem, tudom.
Értetlenül néztem rá, azonban miután jobban belegondoltam, kit is próbálok meggyőzni az igazamról, hamar leesett az előbbi igazságtalanságom.
Elvégre míg nekem volt valamiféle menekülési lehetőségem az elől, hogy beleőrüljek a pánik okozta hisztériába, Zayn lényegében benne élt és esélye sem volt a menekülésre.
És noha meglett volna rá a lehetősége, mégsem rokkant bele, és végül nem adta fel.
- Azt sem tudom, egyáltalán mi a fenéért mondom ezt pont neked. – ráztam meg a fejemet mintegy hárításként. – Sőt, azt sem tudom, mit keresel itt.
- Szerintem meg pontosan jól tudod, miért vagyok itt. – szorította össze az állkapcsát, miközben a szemei egy árnyalattal sötétebbek lettek.
- Hetek óta nem hallottam felőled semmit, Zayn. – válaszoltam végül. – És te voltál az, aki azt akarta, hogy ez így legyen. Nem én.
- Ha arra próbálsz rávilágítani, hibát követtem el akkor este a klubban, akkor tévedsz, ugyanis mindketten tudjuk, hogy az minden volt, csak hiba nem.
- Azt mondtad, hogy az egész kapcsolatunk egy hiba volt. – emlékeztettem, azonban ezzel együtt sikerült saját magamban is megpiszkálni a varratokat. – Aztán eltűntél, majd ismét felbukkantál, hogy egy estére összezavarj, aztán megint leléptél, most pedig itt ülsz, mintha mi sem történt volna.
Figyeltem, ahogy valamiféle maszkot húz az arcára, azonban elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, ez is csak egy álca, hogy leplezze a benne eluralkodó kétségbeesettséget, amit az előbb hallottak váltottak ki belőle.
Tudta, hogy igazam van. Én pedig azt, hogy ennek ellenére van mit mondania neki is.
Még ha már hónapokkal ezelőtt lemondtam arról, hogy valaha is elém kerül Zayn őszinte arca, amit talán csak nekem engedett, hogy lássak, és már csak reménykedni bírtam benne, hogy a szeretet, amit valaha irántam érzett, még előkerül valamikor.
Kár, hogy nem voltam az a reménykedős típus.
- Aki itt egyedül hibát követett el, az én voltam, Els. – mondta. – De nem azzal, hogy veled voltam. Hanem, hogy annak ellenére, hogy megkaptalak, mégis hagytalak elmenni.
Nem vágtam közbe, de még egy sóhaj sem szökött ki a számon; visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa, noha nem igazán tudtam, készen állok e arra, amit mondani fog.
De abban a pillanatban kizártam a gondolataimat; nem akartam többé ezen gondolkozni.
- Hagytam elmenni az egyetlen dolgot, ami miatt képes voltam megfeledkezni arról, mennyi szarság vesz körbe, és ami miatt hajlandó voltam minden egyes napon magamra erőltetni azt a kibaszott mosolyt, amit mindenki elvár tőlem, mert arra gondoltam, van valaki, aki lehet, most éppen ugyanúgy rám gondol, mint én rá. És aki miatt megéri végigcsinálni ezt az egészet, annak ellenére, mennyire kurvára elegem van ebből a körforgásból, ami sosem áll meg, és elszív belőlem mindent, ugyanis ott vagy te, aki mindezt visszaadja, és még csak nem is kér cserébe semmit.
Idegesen a hajába túrt, miközben továbbra is küzdött a szavakkal, azonban mindezt már észre sem vettem.
- Azt éreztem, megfulladok. Hogy az lesz velem is, mint mindenkivel a világomban, még pár évet letolok, és kiégek, de előtte még minden létező szart kipróbálok, csak hogy a világért se essek abba a hibába, hogy bárkit megszeressek. Mert olyan nem létezik, hogy szerelem. Mert nincs olyan ember, aki segítene átvészelni ezt az egészet. Mert az egyetlen személy, akiről azt hittem, segíteni fog, azt sem érdekelte más a kibaszott közvéleményen kívül, és kidobott, miután ő is rájött, mekkora szerencsétlen vagyok. – rázta meg a fejét. – Aztán jöttél te, és természetesen mindent felforgattál, kezdve azzal a szabállyal, hogy soha többé nem adok senki véleményére, felrúgva minden egyes dolgot, amiben hittem, beleértve azt is, hogy nem létezik a kibaszott szerelem.
Észre sem vettem, hogy lassacskán sírni kezdek, míg egy idő után már megállás nélkül folytak a könnyeim, azonban ez alkalommal nem parancsoltam megállj-t nekik.
Belefáradtam már.
- Azt gondolod, nem vagy már jó semmire, és hogy nem akarsz együtt élni azzal, ami fenyegetésben tart. De ha még van egy minimális esélyem is arra, hogy jóvátegyem mindazt a végtelen sok hibát, amit elkövettem veled szemben, akkor megígérem, hogy akármilyen nehéz is lesz ez az egész, végigcsinálom veled, és hogy nem mozdulok mellőled, akármennyire reménytelennek is tűnik ez az egész. Ugyanis jöjjön akármi, engem már nem érdekel, mert megtaláltam azt a valakit, aki miatt érdemes minden egyes nap felkelnem. És az a valaki te vagy, Ellie. Mindig is te voltál.
Éreztem, ahogy szépen lassan a kezemért nyúl, majd pedig hogy összekulcsolja az ujjainkat, miközben én képtelen voltam a tekintetemet elszakítani az övétől, és nem hittem, hogy valaha is képes leszek rá.
Ahogy arra sem, hogy őt elengedjem.



Sziasztok drágáim!
Kivételesen a rész végéhez fűzni megjegyzést, ha már ez az utolsó rendes fejezet.:)
Először is elnézést kérek az esetleges hibákért, de nem volt időm átolvasni, ugyanis rohannom kell tovább, mindenesetre igyekszem holnap átjavítani mindet!
Továbbá hálás köszönet mindenért, amit értem tesztek/tettetek a történet során, nagyon szépen köszönök mindent, imádlak titeket, és fogalmam sincs, mire mennék nélkületek!<3333

További szép estét, és kellemes hetet drágáim, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul jövőhéten érkezik az epilógus!

-xoxo, Sophie V.

10 megjegyzés:

  1. ISTENKÉM
    NEMÁR
    HALÁL KOMOLYAN MONDOM, ELSZORULT A TORKOM
    Most azonnal látogass meg egy kiadót. Komolyan, beajánllak, ha ez kell! De nem hagyhatod ki ezt a vissza nem térő lehetőséget, hallod?! Azonnal, indulás, most!!!
    Egyszerűen imádom. Nem tudok mit mondani. Olyan szépen és fennkölten fogalmazol, élvezet olvasni. :3 És amit Colinról írtál... Rettentően tetszett. Majd Zayn vallomása az, ami a fellegekbe repített valami önkívületi érzés határára, hiszen jesszus, milyen szépeket mondott és anyukám, VÉGRE KIMONDTA!!! MEGTÖRTÉNT, MOST MÁR LEGYENEK FELHŐTLENÜL BOLDOGOK.
    És plíííííííz Ellie is jöjjön helyre! *0* Majd Zaynie babe segít neki. :')
    Ah, kezdek kifogyni a szavakból. Felesleges ömlengés, de nyááá, akkor is muszáj kiírnom magamból. Nagyon vártam már erre a részre, és jajj de sajnálom, hogy a következő már az epilógus lesz! Totál meg vagyok róla győződve, hogy nem egyszer fogok még ide látogatni a zárás után is. :3

    Neked is szép hetet, Sophie!
    xx.RS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, egyetlen Reasonelll-em!
      Jézusom ne idegesíts, esküszöm remegek, ne csináld már, még hogy kiadó!<333 Istenem, de imádlak, komolyan<333
      Bár komolyan túlzásnak tartom mindezt, eszméletlenül boldog vagyok, ha tényleg tetszett, amit olvastál, nagyon szépen köszönöm, eszméletlen hálás vagyok és akár oldalakon keresztül ecsetelhetném még mennyi mindenért, de inkább térjünk át a részre.
      Lehet, hogy nyíltan nem írtam le, de utaltam a viszonylag boldog befejezésre, noha még hátra van egy epilógus, és noha nem hiszem, hogy a Zellie párosnak valaha kerek befejezést lehet adni, ahol minden rendben van, de igyekszem méltó lezárást adni nekik, amennyire csak tőlem telik, na és persze, amit érdemelnek, ha már ennyit szenvedtek egymásért.:)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, a támogatásod és mindent, legyen nagyon szép hétvégéd, drága, vigyázz magadra és hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Szia!
    Elképesztő volt!
    Huu...már csak az epilogus van 'hatra'...
    Remélem még olvashatok Toled :)

    Szép hetet!
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága BezTina!<3
      Nagyon szépen köszönöm, eszméletlenül örülök, ha tényleg tetszett, amit olvastál!<333 Wow, számomra lenne a boldogság, ha tényleg érdekelne valamilyen másik írásom is, egyelőre még nem tudom mikor, de tervezek egy újabb történetbe belekezdeni.:)<3

      Szép hétvégét, köszönöm szépen, hogy írtál, hamarosan találkozunk!:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Szia Sophie!
    Hát ez valami csodálatos resz lett.
    Gyomorgorcs fog el, ha arra gondolok, hogy ez az utolsó resz (epiloguson kívül)!
    Ebben a részben teljesen meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy Colin halála ilyen érzéseket váltott ki Els-ből, azt hittem, hogy igazán jó barátok voltak.
    Vegre Zaynnek is volt vér a pucajaban, végre megmondta a tutit, amit imádtam!
    A többi gondolataimat és az egész sztorit atolelo írásomat majd az epulogus alá írom le!;)
    Imádtam, legyen szép heted!❤
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Roni!<3
      Nagyon-nagyon boldog vagyok, ha tényleg tetszett a rész, nagyon szépen köszönöm!:)<333
      Ami Ellie és Colin barátságát illeti, nem terveztem jobban kifejteni egészen a történet végéig, ha már lényegében a baleset éjszakájával kezdődött, miszerint legyen ez egy kisebb rejtélyes szál.:)
      Zayn pedig, ahogy ígértem, összeszedte magát, és remélhetőleg ez már nem is változik az elkövetkezendő részig hehe.<3

      Mindenesetre nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, vigyázz magadra, legyen szép hétvégéd és hamarosan találkozunk!:)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  4. Hello!
    Újra vagyok. :)
    Hát, nagyon örülök, hogy Ellie felébredt. És hogy Uayn bement hozzá. Csak sajnálom, hogy ezután csak epilógus lesz. Nagyon szeretnék egy második évadot. Azért tudjad, nagyon értelmesen, jól érthetően és okosan írsz, szerintem megfontolhatnád. Még könyveb is eltudnám képzelni. :)
    Annyira ügyes vagy.
    Nagyon magávalragad ez a blog. Nagyon. Elképesztő, ez a top3-ban van nálam. :)
    Köszönöm, az összes olvasód nevében, hogy megosztottad velünk ezt a csodát.
    Szeretünk, imádunk stb. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anita!<3
      Nagyon örülök, hogy ismét itt vagy, továbbá, ha tényleg tetszett, amit idáig olvastál a történetből, és komolyan mondom, nálam nincs boldogabb, ha valóban bekerültem a top3-ba, komolyan nagyon sokat jelent, szóval nagyon szépen köszönöm!:)<3333 Noha a kiadót nagyon túlzásnak találom, de imádlak és tényleg nagyon köszönöm.<333
      Ami a második évadot illeti, tényleg alaposan átfontoltam, de nem igazán tervezek folytatást a történetnek, noha nálam sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, szóval semmit sem mondok biztosra, majd meglátjuk, de nagyon örülök, ha továbbolvasnád, nagyon sokat jelent.:)

      Én köszönöm, hogy ilyen csodálatos olvasóim lehettek/lehetnek, mint Te és a többiek, és a végtelen támogatásotokat! Köszönöm.:)<3

      Legyen szép hétvégéd, vigyázz magadra, köszönöm szépen, hogy írtál, és hamarosan találkozunk!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  5. Drága Sophie!❤
    Bocsánat, hogy nem reagáltam az előző részre, sőt, a mostanira is kissé késve, de a technika az utamba állt, mint már sokszor ez előtt. A személyes profilomból nem tudtam átjelentkezni ebbe, amolyan egységesség miatt ragaszkodok ehhez, remélem nem gond.
    Nem szeretném nagyon részletezni a véleményem az előző részről, hisz tudod, hogy imádom/imádtam.
    Zayn érzelem kitörését pedig szintén imádtam, végre kimondta! Ellie-ről pedig nem gondoltam volna, hogy így érez Colin iránt.
    Tűkön ülve várom az epilógust, még akkor is, ha az Zellir történetének a végét jelenti. (Vagy inkább a teljes betekintést a kapcsolatukba.)
    Nemsokára találkozunk, és még egy bocsánat :)

    Xx, Christal 🌌

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Christal!<3
      Örülök, hogy előkerültél, de tudod jól, hogy nekem már önmagában boldogság, hogy egyáltalán itt vagy és olvasod a történetet, szóval ezért nehogy bocsánatot kérj, tudod hogy imádlak.<3
      Továbbá eszméletlenül örülök, ha valóban elnyerte a tetszésedet, amit olvastál, nagyon szépen köszönöm!<333 Kivételesen elégedettséggel tölt el, hogy sikerült meglepnem Téged az Ellie-Colin szál lezárásával, ha már lényegében gondolatolvasó voltál az egész történet alatt.:)<3

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, vigyázz magadra, kellemes hetet és hamarosan találkozunk!;)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés