-->

2015. augusztus 1., szombat

1. - Emlékek és emlékeztetők

Napjainkban


Összébb húztam magam ültömben, ahogy valamivel feljebb rángattam magamon a vékony pokrócot, ha már annyira sem volt kedvem felkelni a kanapéról, hogy egy hosszabb nadrágot húzzak magamra, megspórolva magamnak a kínkeserves feltápászkodást. A tekintetemet a tévé képernyőjére szegezve pihentettem, ahol a Botrány legfrissebb epizódja ment, miközben odakint a helyi időjáráshoz hűen csöpögött az eső, megalapozva ezzel a már amúgy is ramaty hangulatomat, ami még inkább arra késztetett, meg se próbáljak felkelni a mai nap. Na, nem mintha bármi kedvem lett volna elhagyni a házat, a dátumra való tekintettel, elvégre tavaly sem tettem, most azonban valamiért erősebben éreztem azt a valamit, ami itt tartott.
730 nap.
730. napja nincs velem.
A fejemet még jobban a párnámba fúrtam, miközben elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt. Nem féltem attól, hogy sírni fogok, elvégre már két éve nem sírtam miatta, hiába a mardosó bűntudat. Képtelen voltam rá, és bár az elején hányni tudtam volna az érzéstől, ami belém fojtotta a könnyeket, ma már szó szerint megkönnyebbülésként tölt el, hogy fel tudom idézni őt magát, vagy a történeteket a nélkül, hogy zokognom kelljen.
- Ne. Ezt ne. – motyogtam valahova félig a párnába, ahogy oldalra fordítottam a fejemet, hogy láthassam, mi történik a sorozatban, ha már a mai napra ezt találtam ki lekötésképp.
Mindenesetre kezdtem kicsit megijedni, hogy majdnem másfél évadnyi epizód végignézése után kezd lankadni a figyelmem, amiből arra következtettem, ideje újabb elfoglaltság után néznem, és még csak hat óra.
Legalább is annyi volt, mikor utoljára megnéztem, de az óta már eltelhetett még kettő, így a biztonság kedvéért a telefonom után nyúltam, majd miután lenyomtam a megfelelő gombot, felvont szemöldökkel vettem tudomásul, miszerint csupán fél óra telt el az utolsó időellenőrzésem óta. Ami egyet jelentett azzal, hogy még minimum három óra, mire el tudok aludni, ezzel véget vetve ennek az igen csak szürke és egyhangú dátumnak, amivel még egy évig nem kell majd foglalkoznom. Még egy évig viselkedhetek úgy, mintha mi sem történt volna és teljesen elfelejtettem volna az egészet.
Halk léptekre lettem figyelmes, mire automatikusan felkaptam a fejem, hogy megnézzem, kinek szándékozott mégiscsak felkeresni a mai napon a családomban, ha már mindannyian tudják, mennyire nem vagyok kapható semmire. Félreértés ne essék, nem szándékoztam leüvölteni a fejüket, csak mert be merik tenni a lábukat a közös nappalinkba.
De ezen a napon általában hozzám sem szólnak, mintha valami íratlan szabály lenne a piszkálásom mellőzése.
Azonban a látogató mégsem közülük való volt. Ó, de még mennyire, hogy nem.
- Szia, El, bocsi, hogy így rád török, de…– lépett be a helyiségbe Caroline, de az ábrázatomat látva hamar megtorpant. – Gondolhattam volna – húzta el a száját, majd egy vállvonás után hamar túltette magát a látványomon, és közelebb sétált a kanapéhoz, ahol egy elegáns mozdulattal ledobta magát mellém, meg sem várva a reakciómat, egyáltalán az érkezésére.
A nélkül, hogy akár egy szót is szóltam volna, a távirányítóért nyúltam, majd egy gombnyomással leállítottam az időközben még mindig tartó sorozatot, és felvont szemöldökkel fordultam a barátnőm felé, aki erre csak a szemeit forgatta.
- Jaj, ne nézz már így rám. – rázta meg a fejét. – Elfelejtettem, milyen nap van, ne haragudj.
- Meglep. – morogtam ironikusan, de a biztonság kedvéért azért megeresztettem egy óvatos mosolyt, hogy még csak véletlenül se sértsem meg.
Már csak az kellene, hogy utána napokig könyörögjek a bocsánatkéréséért, bármennyire apró dologról is van szó.
Szerencsémre a mosoly bevált, Caroline mit sem vett észre az egészből.
- Akkor esélytelen, hogy kirángassalak innen, ugye? – sandított rám óvatosan, mire a gyomrom automatikusan összerándult.
Még csak a feltételezésre is.
- Mondjuk. – válaszoltam, miközben a körömágyam vizslatásával ütöttem el az időt, hogy addig se kelljen a szemébe néznem. – Mert?
- Mert – kezdte kissé elnyújtva azt az egyetlen szót. – arra gondoltam, még mielőtt elfelejtettem volna a dátumot, hogy talán lenne kedved benézni velem egy buliba.
Csak akkor szúrtam ki, valamivel jobban kicsípte magát, mint általában, azonban az öltözékét elnézve nem az Oscarra készült, az arcát elnézve viszont annál inkább.
- Abból nem benézés lesz, Caroline, mindketten tudjuk. – közöltem szórakozottan.
- Jó, akkor nem benézünk, hanem részt veszünk, mit szólsz? – villantotta meg felém az ezer wattos mosolyt, amit külön ilyen alkalmakra tartogatott, majd hirtelen el is komolyodott. – Ne már, El. Te is tudod, hogy nem szekálásból csinálom, szóval nagyon kérlek, ne vágj olyan fejet, mintha szentségtörést követtem volna el. Aggódok érted, mint ahogy tavaly is aggódtam, csak hogy akkor még a házba sem tehettem be a lábam. Látod? Fejlődsz. Ez pedig azt jelenti, kész vagy megtenni a következő lépést. – ütött rá enyhén a combomra, miközben ismét megpróbált mosolygásra bírni.
Nem sok sikerrel.
- Caroline, az egész napot azzal töltöttem, hogy ezt az izét néztem és ami azt illeti, az est további részére sem terveztem mást, ráadásul esik is, szóval… - nyúltam volna a távirányító felé, azonban a barátnőm egy gyors mozdulattal lecsapott rá, és a háta mögé rejtette. – Hé!
- Az isten szerelmére, Ellie, ezt rossz nézni! – pattant fel.
Nem voltunk legjobb barátnők, inkább csak ő volt az egyetlen, akit Colin óta megtűrtem magam mellett, mivel tetszett, hogy nem avatkozik bele a dolgaimba. De ilyenkor a falra másztam tőle.
- Ha nem tetszik, ne nézd. – meredtem rezzenéstelen arccal a szemébe. – Sőt, ami azt illeti, el is mehetsz.
- Nem megyek sehová. – rázta meg a fejét. – Nélküled legalább is biztosan. Kizárt, velem jössz.
- Mégis mi a fenét vársz tőlem? – toltam fel magam ülő helyzetbe, miközben gyilkos pillantást mértem az előttem álló lányra. – Hogy felejtsem el, mi történt? Pont ma? Hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?
Caroline szólásra nyitotta a száját, azonban hamar be is csukta, mint aki éppen nagyban küzd azzal, amit mondani készül, én pedig már előre féltem tőle.
- Senki sem vár el tőled semmit. – szólalt meg végül. – De Colin sem ezt akarná. – tette hozzá halkan, miközben elfordította felőlem a fejét. – Ő nem volt ilyen.
Tényleg nem volt.
Még azt is lemertem volna fogadni, hogy ha látna a jelenlegi állapotomban, szánalmasnak nevezne, miközben azon az idegesítő hangján nevetne, és lesajnálóan nézne rám, ahogy mindig is tette, valahányszor elbizonytalanodtam valamiben, amiben ő teljesen biztos volt.
Az emlékképek akaratlanul táncoltak be a szemem elé, mire egy fejrázással tiltakozni kezdtem, majd ismét a barátnőm felé fordítottam a tekintetem.
- Oké. – suttogtam alig hallhatóan, mire Caroline felkapta a fejét. – Elmegyek veled… bárhova is akarsz menni. – sóhajtottam fel.
Elvégre bármi jobb, mint hagyni, hogy ezek a képkockák ismét lejátszódjanak előttem. Még ha ezzel emberek közé is kell mennem, felrúgva ezzel a sajátos megemlékezést.
- Örülök. – húzta óvatos mosolyra a száját, ezzel jelezve, nyoma sincs már az erőszakos Caroline-nak.
De annak sem, amelyik elégedett azzal, hogy ismét sikerült elérnie, amit akar. Ez egy teljesen másik Caroline volt, aki néha napján megjelent, amikor is sikerült felfogni egy helyzet súlyosságát.
Kár, hogy olyan ritkán látom.

Amilyen gyorsan csak tudtam, összekészültem, már csak azért is, hogy végig ne kelljen hallgatnom a barátnőm sürgetését, amíg bezárkóztam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem azt a katasztrófát, ami a tükörbe nézve fogadott. Tulajdonképpen a puszta látványomtól elment a kedvem ettől az egésztől, abban a percben már vagy harmadszorra, de megígértem, így vettem egy nagy levegőt, és beálltam a forró zuhany alá, hátha lemosom magamról a bűntudatot, amiért két évvel a történtek után már nem zárkózok be erre a napra.
Nem sokat segített az öt percig magamra folyatott víz, azonban épp elég volt ahhoz, hogy egy kis színt vigyek az arcomra, így kevésbé néztem ki úgy, mint egy zombi, ez pedig elég haladás volt első lépésként. Mindenesetre azt még nem tudtam, hogyan fogom végigcsinálni az estét, ha időközben ismét kifut belőlem a vér, mikor Colin-ra gondolok.
Ezért kell minél hamarabb valami gyors megoldást találnom.
- Amúgy tulajdonképpen hová is megyünk? – érdeklődtem, miközben a könyökömmel megtámaszkodtam a kocsi ablakán, és vetettem egy pillantást a visszapillantó tükörben lévő arcomra.
A szemceruza és egyéb valamennyit segített, de ha valaki olyannal futok össze, aki csak egy kicsit is jó emberismerő és tud olvasni bennem, akkor már gáz van.
- Avery-hez. – válaszolta Caroline, miközben befordult az egyik utcasarkon, ami ismét egy elhagyatottabb környékre vezetett, amiből arra következtettem, a külvárosba tartunk.
Vagy legalább is a nagyon jól eldugott részekre, ahol a legtöbb hozzá hasonló híresség élt.
- Nem lesz dühös, amiért magaddal viszel? – kérdeztem, már csak azért is, mert ami azt illeti, még nem volt szerencsém személyesen találkozni Caroline legjobb barátnőjével, és fogalmam sem volt, mire számítsak.
Avery Cane-ről pont annyit tudtam, amit a többi ember, akinek néha kedve támad újságot olvasni; énekel, mindenki oda meg vissza van érte, mert tehetséges, és mert az egyik One Direction fiúval kavar.  Meg talán amennyit Caroline mesélt róla, de az sem számított valami sokat, azon kívül, hogy a barátnőm szerint egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számít az ember, mielőtt megismeri. Mikor megkértem, fejtse ki egy kicsit, mire gondol, csak annyit mondott, Avery tipikusan az a fajta lány, aki csak akkor válaszol, ha kérdezik. Azaz, minden, csak nem beszédes.
Ezek alapján pedig máris kedveltem.
- Dehogy. – rázta meg a fejét Caroline, miközben a tekintetét szüntelenül az útra szegezte. - Ő kérdezte, nincs-e kedved jönni. Cseszeget már egy ideje, hogy mutassalak be neki, a szülinapja pedig igen jó alkalom erre, legalább meg van az ajándéka tőlem. – vigyorgott, mire hitetlenül megráztam a fejem. – Már ha mire odaérünk, nem lesz a fél társaság padlón. –tette hozzá a szemét forgatva.
- Ennyire kemény társaság? – tettem fel a kérdést szórakozottan.
Valamiért kicsit nehéz volt elképzelnem, ahogy a nagyrészt hírességekből álló csapat este nyolckor már fetreng az alkoholtól, egy részem azonban igen kíváncsi volt, vajon tényleg így van-e.
- Nem vészesek. Csak ha sokat isznak. – vonta meg a vállát. – Annyit nem voltam még velük, ritkán gyűlnek össze. – mondta, miközben lassan megállította az autót. – Itt is vagyunk. – jelentette ki, én pedig automatikusan az ablak felé kaptam a tekintetem.
Nem sokban különbözött az igazi ház az általam elképzelttől, azonban hiányzott belőle az a bizonyos fényűző érzés, ha az ember ránézett, sokkal inkább hasonlított valami családi házhoz, mintsem egy kastélyhoz, amint elkönyveltem egy jó pontként Avery-nek. És bár ott volt a több méter magas kőfal és hatalmas kovácsoltvas kapu, azt már jó szívvel betudtam annak, hogy híres, valami mögé el kell rejtőzni.
Már az előtt hallani véltem a zenét, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, ahogyan a szórakozó emberek összetéveszthetetlen hangját, amiből arra következtettem egy részük valószínűleg az udvaron lehet. Zsebre vágott kézzel követtem a barátnőmet a kapu felé, és már épp kérdezni akartam, mégis hogyan tervezünk bejutni, amikor a kapu hirtelen magától nyílni kezdett, pont mielőtt elé léptünk volna.
- Ne leskelődj, te szemét! – nevetett fel Caroline, miközben a tekintetét a kőfalra szegezte, mire követve azt én is megpillantottam az ott terpeszkedő kamerát.
Ezek itt mindenre fel vannak készülve.
Nem volt lehetőségem túl sokáig ízlelgetni, mennyire más ez a világ, mint az enyém, már karon is ragadtak, és mire feleszméltem, a ház felé tartottam Caroline társaságában, aki előttem szökdécselve kényszerített egy bizonyos tempóra, már ami a haladást illeti.
- Már alig várom, hogy találkozzatok! – pörgött fel, amint egyre közelebb értünk az ajtóhoz, amit betudtam az izgatottságának, miszerint állítása szerint lassan egy hónapja nem látta a legjobb barátnőjét.
Amint beléptünk a házba, arcon csapott a sötétség, ami szinte az összes helyiséget uralta, mire kellett egy kis idő, hogy a szemem hozzászokjon a világosság hiányához. Megragadtam Caroline kezét, hogy még csak véletlenül se tévesszem szem elől, és hagytam, hogy ő vezessen, ha már célirányosan tudta, merre kell tartanunk. Szinte nem telt el egy olyan pillanat se, hogy nekimentem valakinek, amiből arra következtettem, vagyunk páran, bár természetesen senkit sem ismertem, csupán csak azokat tudtam beazonosítani, akik nagyon ismerősek voltak innen-onnan, de belőlük is jóval kevesebb volt, mint gondoltam. Valószínűleg megérkezhettünk a célunkhoz, ugyanis egy nappalinak tűnő, félhomályban úszó szoba küszöbén Caroline megtorpant, és még mindig a kezemet szorongatva fordult körbe, mire hamarosan lézengni kezdtek az emberek felénk, akik közül néhányan üdvözölték a barátnőmet, és bemutatkoztak nekem.
- Láttad Avery-t? – kérdezte a barátnőm az egyik sráctól, aki erre megrázta a fejét, pont abban a pillanatban, amikor én kiszúrtam kettejük helyett is a szőke lányt, ahogy kilépett a szoba másik végéből nyíló ajtóból, két fiú társaságában, akik közül az egyik mellé lépve átkarolta a derekát.
De egyik fiút sem ismertem fel egészen addig, míg teljesen felénk nem fordultak, és bár tisztában voltam azzal, hogy nagy valószínűséggel őket is láthatom a mai este folyamán, mégis bizarr volt egy helyiségben tartózkodnom velük.
- Azok ott jól látom, hogy… - kezdtem, azonban még mielőtt befejezhettem volna a kérdésemet, Caroline már ott sem volt. – Mindegy. – motyogtam, bár tisztában voltam vele, nem hallja, amit mondok.
Már javában lefoglalta, hogy üdvözölje a szoba másik végében álló társaságot, akik közül ketten örömmel szentelték neki a figyelmüket, azonban a harmadik személy, a fekete hajú rá sem hederített, látványosan unta, ahogy a mellette álló fiú és annak barátnője a barátnőmmel foglalkozik. Bár engem ennyire azért nem zavart látványosan, hogy kizártak, mégis viccesnek találtam a kissé hasonló helyzetünket.
Figyelembe véve a tényt, miszerint senkit sem ismertem, és nem is igazán törtem magam, hogy bárkihez odacsapódjak, egyszerűbbnek találtam, ha eltűnök egy kis időre, míg Caroline kiörvendi magát, elvégre őt ismerve pár perc alatt a nyomomra bukkan. Nem tartva attól, hogy esetleg elvesztjük egymást, egy kisebb sóhaj kíséretében megfordultam, és bizonytalan léptekkel kifelé vettem az irányt, hátha ráakadok valami erkélyajtóra, vagy valamire, ami az udvarra vezet, de alig pár lépés után be kellett látnom, a legegyszerűbb, ha az ajtón távozok. Sejtettem, hogy szinte lehetetlen lesz olyan helyet találnom, ahol valóban egyedül lehetek, így meg sem lepődtem, amikor a nyári estébe kilépve szinte azonnal beleütköztem egy kisebb csoportba, akik barátságosan intettek egyet, amit egy óvatos mosollyal viszonoztam, majd hátat fordítva nekik, nekitámaszkodtam a falnak és kiengedtem az eddig benntartott levegőt. Egyik pillanatról a másikra éreztem meg, ahogy a bűntudat egyre csak növekszik.
Nekem tényleg nem kellene itt lennem. Otthon kéne ülnöm, nézni a sorozatomat, miközben Colin-ra gondolok és arra, épp annyi év jutott neki, mint ahány éves most én vagyok, és mindezt csupán azért, mert rosszkor volt rossz helyen.
Akár én is lehettem volna a helyében. Ha arra adom a fejem, hogy megkeresem a tömegben, lehet én esek össze a levegő hiánya miatt.
Szinte fel sem tűnt, hogy rajtam kívül már senki sem volt az udvaron, azonban ezt is csak akkor vettem észre, mikor az egyik irányból lépteket hallottam, aminek sikerült annyira felébreszteni, hogy eszembe jusson, hol is vagyok, mit is csinálok, ezzel véget vetve az újabb merengésemnek.
- A francba már, Harry, nincs kedvem erről beszélni, oké? Eljöttem, és ez a lényeg, nem?
Nem ismertem fel, kihez tartozik az ingerült hang, de épp eléggé váratlanul ért ahhoz, hogy kicsit jobban hozzásimuljak a falhoz, ezzel kikerülve az érkezők látóteréből, akik hamarosan fel is bukkantak a ház oldalánál.
Ketten voltak, és mindkettőjüket ismertem, noha csak az egyiket láttam odabent.
- De beszélni fogunk róla! – csattant fel Harry, miközben csaknem meglökte a fekete hajú fiút. – Eljöttél, de megígérted, hogy nem csinálsz baromságot. Mondd csak, az nem számít baromságnak, ha a falnak szegezed Avery-t?
- Csak szórakoztam. – vonta fel a szemöldökét Zayn, olyan arcot vágva, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó.
- Szórakoztál. – horkant fel erre a másik fiú, miközben hitetlenül megrázta a fejét. – Baromi jó szórakozás lett volna akkor is, ha mondjuk, Louis nyit rátok, és nem én.
Jó pár méterrel messzebbről is kiszúrtam a Zayn arcán átsuhanó düh összetéveszthetetlen jeleit, ahogy lerázta magáról a bandatársa kezeit.
- Senki nem kért meg titeket, hogy a nyomomban legyetek és kövessetek, mikor kerülök éppen bajba, mint ahogy annak idején Lou-val csináltátok. Én nem ő vagyok. – meredt Harry szemébe, kihangsúlyozva az ő szót. - Avery pedig egész egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen, és túlreagálta. Nem tudtam, hogy ő az.
Az utóbb említett személy rezzenéstelen arccal állta a tekintetét, majd egy kissé gúnyos mosolyra húzva a száját, megtörte a kettejük közé beállt kisebb csendet.
- Nem tudtad, mi? – lépett hátra, és elindult abba az irányba, ahonnan érkeztek, miközben még visszafordult egyszer a még mindig kifejezéstelen arcú Zayn felé. – Játssz, akivel csak akarsz, ha neked így könnyebb lesz felejteni. Csak minket hagyj ki ebből. – mondta, és már ott sem volt, magára hagyva ezzel fiút.
Akit bár lehet nem viseltek meg annyira hallottak, de engem annál inkább, bár igazából fogalmam sem volt, miről lehet szó.
A pillantásom még egy ideig elidőzött a még mindig falnak támaszkodó fiún, aki szépen lassan felemelte a földre szegezett tekintetét, majd véget vetve az ideiglenes nyugalmi állapotának, erőteljesen a falra csapott, minek következtében összerezzentem, akármennyire is próbáltam csöndben meghúzódni a háttérben, de túl késő volt. A föld ropogására Zayn automatikusan felém kapta a pillantását, mire megtorpantam, és összeszorított szájjal vártam a reakcióját, amiért lényegében kihallgattam őket.
De nem szólalt meg. Csak nézett, mintha mi sem lenne természetesebb, noha a tekintetéből tisztán kiolvastam egy kisebb érdeklődést, amit betudtam annak, hogy számára idegen vagyok, és csak kíváncsi. A dühnek, amit az előbb csak úgy sugárzott magából, már szinte nyoma sem volt, a helyét átvette valami teljesen más, mintha megfeledkezett volna a pár perccel korábban történt eseményekről.
Noha az előbb reakcióját látva az ember arra számítana, ordítva küldi el a francba, amiért hallgatózik, nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában állna ezt tenni. A tekintetét egy idő után elszakította az enyémtől, és tetőtől talpig végigmért, azonban ez valamiért jobban megrémisztett, mintha üvöltözni kezdett volna velem.
- Eleget hallottál? - törte meg a csendet, miközben mintha mi sem lenne természetesebb, még legalább háromszor végigvezette rajtam a pillantását.
Szólásra nyitottam a számat, hogy megvédhessem magam, azonban egy szemöldökfelvonással belém fojtotta a szót, majd mint akit egyenesen szórakoztatna a némaságom és az, milyen hatással volt rám egyetlen pillantása, szépen lassan elvigyorodott, azonban nyoma sem volt semmilyen gúnynak, vagy ellenségeskedésnek, amire leginkább számítottam volna. Inkább elégedett volt, és nem értettem miért.
Aztán eszembe jutottak az előbb hallott beszélgetés foszlányai, és a tekintete, mikor Harry azt mondta, játsszon. Hát persze, hogy elégedett volt.
Hiszen ő maga is egy játékos.

***********

[Louis & Avery]

Sziasztok!:)
Először is remélem, mindenkinek kellemesen telik a szünete, illetve telt el a júliusa, a lehető legstresszmentesebben. Másodszor pedig szeretném megköszönni a prológushoz érkezett kommenteket, visszajelzéseket, eszméletlen sokat jelent a véleményetek, és nagyon-nagyon örülök, ha a szereplők már most valóban szimpatikusak.:) Szóval köszönöm-köszönöm, végtelenül hálás vagyok mindenért!<333 Bízom benne, hogy nem okozok csalódást a továbbiakban, és hogy elnyeri a tetszéseteket a folytatás is.
Jövő szombaton találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra és még egyszer nagyon szépen köszönök mindent!<3

-xoxo, Sophie V.


6 megjegyzés:

  1. Szia Kedves! <3
    Uhh, a prológushoz nem írtam, de mint az egyik e-mailben kifejtettem, imádtam. És ez most komolyan fokozódott, bár még csak az elején járunk. Az pedig, hogy Avery-Louis párosa is benne lesz, fenomenális! Alig várom, hogy kibontakozzon a történet, és kíváncsi vagyok, hogy milyen bonyodalmak lesznek itt még. Zayn karaktere már most megfogott, Ellie pedig a történtek után hatalmasat nőtt a szememben, bár a személyiségét még nem ismertük meg. Szóval rettentően várom, hogy mit hozol ki történetből! :) <3 <3
    xx Lorette T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága!
      Eszméletlenül, sőt, kimondhatatlanul örülök, ha valóban így gondolod már most,fogalmad sincs, ez mennyi erőt ad a folytatáshoz, szóval nagyon hálás vagyok, köszönöm!<3333 Annak szintén csak örülni tudok, ha tényleg szimpatikusnak találod a szereplőket, a 'visszatérőkkel' egyaránt, bízom benne, ki tudom alakítani ezt a szálat megfelelően, ahogy a többit is.:) De tényleg nagyon boldog vagyok, ha valóban így gondolod!<3
      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, vigyázz magadra és szombaton találkozunk!<333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Drága Sophie.
    Izgatottan vártam már az új részt és kétszer kellett elolvasnom, hogy meg is értsem.
    Mondtad az ismerő szereplők lehetséges felbukkanását, így már Carolinenál kiszúrtam egy s mást.
    Arra viszont nem számítottam, hogy Averyt is belevonos ebbe az egészbe.
    De tetszik.
    El megemlékezése Colin iránt teljesen érthető volt, így Caro egy induripindurit esett lelki szemeimben.
    A buli miatt örvendeztem egy sort és kíváncsi lettem a fejleményekre.
    Meg se lepődtem azon, hogy Caroline otthagyta az állítólagos barátnőjét.
    Nem tudom, lehet velem van a baj, de ha valaki elhív valahová, ráadásul úgy, hogy a másik eleinte menni se akart, elvárja az ember, hogy akkor az illető vele foglalkozzon. Nem? Megértem, hogy üdvözli Avet, de odavihette volna magával Elst is.
    A kinti események alaposan felcsigáztak, mint mindig.
    Nem értem Zayn viselkedését, bár van egy sanda gyanúm mit akarsz vele művelni. Ez esetben fhuuu.
    Aztán mikor Harry említette ezt a játékos per vadász dolgot, tiszta Louvery feelingem lett. Csak úgy jött.
    A vége pedig tarolt.
    Imádtam minden egyes betűjét.
    Várom a szombatot.
    xx Barbee

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága.
      Ez vicces, mert én kétszer írtam át, mielőtt véglegessé tettem volna, bár magamat ismerve ez nem számít csodának.
      Viszont igen, említettem, hogy a szereplők talán ismerősek lesznek, és örülök, ha tetszett a felbukkanásuk, elvégre a továbbiakban is szerepük lesz a történet folytatásában.:)
      Igen, Caroline karaktere valóban érdekes és kissé akaratos, de ez alkalommal elnézzük neki, ha már valamilyen szinten közrejátszott Ellie és Zayn első találkozásánál, de egyetértek veled, engem sem érintene túl jól, ha otthagynának, ahogy ő tette.
      Kíváncsi vagyok, mire gondolsz, mit tervezek Zayn-nel, ugyanis legtöbbször eltalálod, miképp fognak alakulni a szálak. De hát majd meglátjuk.<3
      Louvery feelingem még nem volt a pár rész alatt, amivel eddig végeztem, de azt hiszem értem, mire gondolsz, van némi hasonlóság a két páros között.:)
      Nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszett, amit olvastál, köszönöm szépen, hogy írtál és szombaton találkozunk!<3333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Drága Sophie!
    Imádom ezt a részt, elérted vele, hogy még az eddiginél is kíváncsibb legyek (ha ez egyáltalán még lehetséges :D ) a folytatással kapcsolatban.
    Annyira örülök neki, hogy Avery-t és Louis-t is beleírtad a történetbe. Ellie továbbra is nagyon szimpatikus, tetszik a karaktere. Zayn viselkedésére valahogy számítottam a történet ismertetője elolvasása után, Carloline-t pedig sikerült megkedvelnem, annak ellenére, hogy elég akaratos volt. A vége pedig eszméletlen lett, alig várom már, hogy szombat legyen és olvashassam a következő fejezetet! :)
    Lena

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lena!
      Eszméletlenül örülök, ha valóban tetszett a rész, és még annak is, ha sikerült kíváncsivá tenni, már ami a folytatást illeti. Annak pedig úgyszintén, ha örültél az Avery-Louis páros felbukkanásának, elvégre szerepük lesz még a történetben, éés annak is, ha az eddigiek alapján szimpatikusnak találod a karaktereket. Úgy látszik, van egyetértés, már ami Caroline akaratosságát illeti, de nem is vitatkozom ezzel, elvégre valóban ilyen.:) Egyszóval; tényleg nagyon-nagyon örülök, ha elnyerte a tetszésedet a rész és bízom benne, hogy ez a folytatásnál sem lesz másképp.<3
      Jövőhét szombaton találkozunk, addig is vigyázz magadra, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat és hogy írtál!<3333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés