13. - Az a bizonyos este

Sziasztok!:)

Először is elnézést kérek a kissé kusza fogalmazásomért, de nagy rohanásban vagyok viszont szerettem volna mindenképp megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést, komment, pipa vagy bármilyen formában, eszméletlen sokat jelent az összes és nem győzöm hangsúlyozni mennyi erőt adtok a folytatáshoz, továbbá komolyan hihetetlen szavakkal illetitek egy-ketten a blogot, amitől szintén borzasztóan boldog vagy és nem hiszem el, szóval nagyon-nagyon köszönök mindent!<333 Ti vagytok a legjobbak.:)Még egyszer bocsánat, amiért most csak ennyit tudtam írni, de remélem mindenkinek nagyon jól telik a szünete, sokat pihentek, boldog Halloween-t annak, aki ünnepli, a többieknek meg szombatot, és jövőhéten találkozunk!<333

Jó olvasást x

- xoxo, Sophie V.

U.i.: Zayn szemszöggel készültem, remélem tetszeni fog.;)

***********

Ha azt gondoltam, sikerül magam annyira tartanom Ellie előtt, hogy még csak minimálisan sem ül ki a meglepettség az arcomra, akkor ezt igencsak benéztem, már vagy a sokadik alkalommal, ugyanis nem elég, hogy olyan fejet vághattam, mint akit fejbe vágtak, éreztem, ahogy az öklöm automatikusan ökölbe szorul, főleg, miután a lány hirtelen a földre kapta a tekintetét.
Én pedig pontosan tudtam, milyen játékot készülünk játszani.
- Tessék? – préseltem ki magamból egy mondatot, miközben próbáltam a lehető legkevésbé ideges hangot megütni.
Mintha fogalmam sem lenne, miről beszél, mikor pontosan jól tisztában voltam vele, mit ért min, és talán még azt is, miért teszi fel a kérdést, noha hirtelen nem tudtam eldönteni, kire legyek dühös jobban, Avery-re, amiért nem tud kevésbé nyilvánosan utálni vagy magamra, amiért voltam akkora idióta, hogy egyáltalán okot adtam rá neki. Na meg persze harmadik lehetőségnek ott lett volna Ellie is, amiért olyan területre tévedt, amire nagyon nem kellett volna, de valamiért akármennyire is próbálkoztam, rá nem igazán sikerült haragudni.
Meglepő módon.
- Mindegy. – rázta meg a fejét, és úgy tett, mintha az égvilágon semmit sem mondott volna, noha éreztem a belőle áradó idegességet, amiért megérezte rajtam, nem tetszik a téma.
Mondjuk a nem tetszik rész csak a fele volt a dolgoknak, a másik inkább a körül a kérdés körül forgott, Avery viselkedése csak nem volt annyira feltűnő, hogy ide lyukadjunk ki.
- Nem mindegy. – szinte szuggeráltam, hogy nézzen a szemembe, ha már akar valamit, mire nagy nehezen elértem, hogy elszakítsa a tekintetét a földről, rám terelve, azonban mikor megpillantottam a kék íriszekből áradó félelmet egy árnyalatnyi kíváncsisággal, legszívesebben eltörtem volna valamit. – Mi az, hogy mit tettem vele?
Néztem, ahogy beszívja az ajkait, mintha ezzel is időt akarna spórolni magának, aztán ahogy lassan kiengedi a benntartott levegőt.
- Tudom, vagyis igazából sejtem, mit tettél vele. – szólalt meg végül, miközben a tekintetét ismét elkapta felőlem. – Hallottam… - itt ismét hajlandó volt a szemembe nézni, mintha csak arra kérne, ne kelljen befejeznie, amit elkezdett.
Kár, hogy nálam ez édeskevés. Még ha róla van szó, akkor is. Nem igazán az áldott jó szívemről van szó, főleg mikor felhúznak, amihez meg aztán senkinek sincs joga, még neki sem.
- Mégis mit, Ellie? – vontam fel a szemöldököm, az agyamban pedig végigpörgettem az elmúlt pár hónap eseményeit, ahol valaha is lehetősége volt hallani valamit Avery-vel kapcsolatban, azonban akármennyire is próbálkoztam, csak nem ugrott be.
- Te nem emlékszel, ugye? – kérdezett vissza, bár inkább olyan volt, mintha kijelentené. – Amikor először találkoztunk… én kint voltam, te pedig megjelentél, talán Harry-vel, de nem vagyok benne biztos… valami olyasmiről beszéltetek, hogy csak szórakoztál, meg hogy a falnak szegezted… - itt elakadt, és újból felnézett a szemembe. – Aztán amikor megjelentek a többiek, úgy nézett rád, mint ahogy ma este. Mintha félne tőled.
Szívesen rávágtam volna, hogy Avery félelme, amit irántam érez, már korábbról eredendő, de semmi kedvem nem volt Ellie-t beavatni az időszámításunk előtti korszakba, vagyis amikor jóformán minden arról szólt körülöttünk, hogy első sorból néztük a Louis vs. Avery szappanoperát, aminek aztán persze egy bizonyos videó véget vetett, ahol az előbb említett személy a világáról nem tudva szidja a kapcsolatukat, amit én vettem fel.
Meg én is provokáltam ki.
- Ez egy régi sztori. – mondtam inkább, és reménykedtem benne, a pillantásom elég lesz ahhoz, hogy levágja, érzékeny területre tévedt, nem kéne feszegetni a témát.
- És az, ami a bulin történt? – kérdezett vissza kapásból, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, leginkább a hirtelen szerzett magabiztossága miatt.
Bár előttem azért annyira nem sikerült teljesen elrejtenie azt az árnyalatnyi zavartságot, ami a szemeiben bújt meg, leginkább azért, mert bárkivel beszéltem, szinte késztetést éreztem, hogy megtaláljam benne a minimális bizonytalanságot.
Ez volt az egyik fegyverem ellenük.
- Az is. – álltam a tekintetét, miközben a korláton támaszkodó kezem ökölbe szorult az egyre inkább feltörő emlékek hatására.
Mindig is tudtam, hogy egyszer eljutunk ahhoz a ponthoz, amikor el kell hagynom az őszinteséget, ha magam mellett akarom tudni Ellie-t, elvégre az már az elején világossá vált számomra, kizárt, hogy mindenről tudjon velem kapcsolatban, máskülönben a büdös életben nem maradna mellettem, de valamiért a dolgok elképzelt része, amikor egy mondattal lerendezem, hogy ne kérdezősködjön, jóval könnyebb volt, mint a valóság.
Bár lényegében minden, amit vele kapcsolatban elképzeltem, jóval könnyebb volt, mint a valóság, de az már egy más kérdés.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha annyiba akarná hagyni a dolgot, azonban a tekintetén tisztán látszott a nem tetszés jele, amiért le akarom rázni, és volt egy olyan érzésem, bármennyire is egyszerűbbnek tűnt nem mondanom semmit, valamit mégis muszáj, ha nem akarom elveszíteni.
- Látom, hogy zavar valami. – próbáltam meg elkapni a pillantását. – Ki vele, Els.
- Csak azon gondolkozom… - piszkálta a körömágyát. – mennyire nem tudok rólad semmit.
- Annyit tudsz, amennyi szükséges, fogd fel úgy. – javasoltam szórakozottan, azonban az arcát látva elkomolyodtam. – Most mit vársz, mit tegyek? Üljek le és meséljem el neked az egész élettörténetem, vagy mi? A feléről már úgy is tudsz. – ráztam meg a fejem lemondóan, mikor eljutott az agyamig, felesleges lenne mindenről beszámolnom neki, ha már elég három gombnyomás és a nagy része ott van az orra előtt.
- A fele az sablon, Zayn. – mondta. – Engem pedig nem érdekel a sablon. Engem az érdekel, te ki vagy.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg jobban jársz, ha nem tudod, ki vagyok? – vontam fel a szemöldököm.
Nem az volt a célom, hogy teljesen ellökjem magamtól, inkább csak egy bizonyos megfélemlítés, miszerint az egyetlen dolog, amitől falra tudok mászni, az a kérdezősködés, noha egy részem azért sejtette, Ellie-vel azért nem lesz olyan egyszerű dolgom e téren.
- Kismillió alkalommal, ha őszinte akarok lenni. – billentette oldalra a fejét, mire felröhögtem. – De emlékeztetnélek rá, te nem hagytál békén azzal, hogy meg akarsz ismerni, márpedig ha ez így van, akkor kénytelen leszel te is megosztani néhány dolgot magadról. Ez kölcsönösen működik.
- Mit szólnál egy újabb egyességhez? – vigyorodtam el, mire az enyhén rémült arcát látva még jobban nevethetnékem támadt. – Nyugi, ebbe tuti bele fogsz menni. Gondolom te sem elsőre akarsz mindent elmondani, ahogy én sem. Egyezzünk ki abban, egy sztori tőlem, egy tőled és ez így megy, amíg a másikunk fel nem adja.
Sajnáltam, hogy ott abban a pillanatban nem vágtam magam arcon emiatt a remek ötletem miatt, de akkor még ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha azt akarom, hogy velem maradjon.
Ellie egy ideig rezzenéstelen arccal nézett a szemembe, majd pedig lassan bólintott, engem pedig egyszerre fogott el a megkönnyebbülés és a kétségbeesés, miszerint most már nincs kiszállás.
Legalább is egy darabig.
- Tetszik neked? – bökött hirtelen az erkélyajtó irányába, nekem pedig nem kellett hatalmas zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, kire céloz.
Felvont szemöldökkel meredtem rá, azt gondolva, ez csak egy hülye vicc, azonban a komolyságát látva, elröhögtem magam.
- Ez lenne az első sztori, amit hallani akarsz? Nem. – válaszoltam, miközben még a feltételezést is igen nevetségesnek tartottam, noha tény és való, hogy nem Louis volt az egyetlen, aki annak idején kinézhette magának Avery-t.
De az már tényleg a régmúlt.
- De ezt te is tudod. – folytattam, miközben egy jelentőségteljes pillantás kíséretében végignéztem az előttem álló lányon.
- Én már nem tudom, mit tudok. – rázta meg a fejét. – Csak azt, hogy valamit tettél vele, ami miatt rád sem bír nézni, és amiért azt az érzést kelti bennem, egy idióta vagyok, amiért hagyom, hogy úgy rángass, ahogy neked tetszik.
- Ugyan már, Els. – meredtem rá unottan, miközben elnyomtam egy sóhajt. – Nem rángatlak sehova, és ne is tegyél úgy, mintha így lenne. És különben is, elárulnád, ennek mi köze van ahhoz, hogy azt feltételezed, csináltam valamit Avery-vel, csak mert állításod szerint fél tőlem?
- Nem feltételezem, tudom, Zayn. – mondta, és a tekintetét az enyémbe fúrta. – És tudni akarom, mit. – tette hozzá.
Felvont szemöldökkel néztem rá, amolyan álarcként, hogy legalább még egy pillanatig erejéig ne tudja, mit vált ki belőlem a kérése. Az a részem, amelyiket az elmúlt pár hónapban nagyobb előnyben részesítettem, szinte a pokolba kívánt, amiért nem makacsolom meg magam annyira, hogy azt mondjam neki, ne bolygasson fel olyat, amit később megbán, a másik azonban szüntelenül arra figyelmeztetett, nem fogom sokáig magam mellett tartani, ha nem mondom el neki. Tulajdonképpen magával a történésekkel még nem is lett volna akkora baj, hogy magamban tartsam, ha eltekintünk attól, így is úgy is baromságot csináltam, erről nem volt baj, ha tud, még ha annyira nem is repestem az örömtől, hogy meg kell osszam vele.
A történtek miértjével már annál inkább.
- Tudni akarod, mi történt? – löktem el magamat a terasz korlátjától, talán egy kicsit túl indulatosan, ugyanis kiszúrtam, ahogy Ellie hátrál egy lépést, mire valamivel nyugodtabban folytattam. – Az történt, Els, hogy rohadtul semmi humorom nem volt elmenni Avery-hez aznap este, de persze nem így történt, mert miért is lenne az, amit akarok, ha három másodpercen belül a fejemhez vágják, önző vagyok. – tartottam egy pillanatnyi szünetet, míg újból elővettem a zsebemben lévő cigis dobozt, és meggyújtottam egy szálat. Az emlékek a füsttel együtt kúsztak a szemem elé, és nem tudtam eldönteni, melyiktől volt nagyobb hányingerem. - Elmentem. Ittam valamennyit, de elfogyott, így a nappaliban kötöttem ki, ahol a többiek voltak. Észrevettem valakit, akinek rohadtul nem kellett volna ott lennie, ezért követtem, így kerültem a konyhába. Az a valaki háttal állt nekem, én odamentem hozzá, de amikor megfordult, kiderült, hogy Avery az, akire sikerült ráhoznom a frászt. Harry pedig azért tud róla, mert sikerült épp abban a pillanatban berontania, mikor a hangulat a tetőfokára hágott. – nevettem el magam, azonban a hangomból áradó keserűségre megráztam a fejem, és szívtam egy újabb slukkot. – Hiba volt, Ellie. Egy a sok közül. Szóval a kérdésedre a válasz, ezt tettem vele, és ezért fél tőlem.
Valamiért számítottam a néma csendre, ahol egyikünk sem fog semmit sem mondani ez utána a sztori után, azonban a másik tippem az volt, elmenekül előlem vagy le seggfejez és csak azután menekül el, azonban legnagyobb meglepetésemre nem úgy nézett ki, mint aki futni készül.
Ott állt velem szemben, miközben a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta, azonban akármennyire is próbáltam, nem igazán sikerült bármi reakciót is leszűrnöm belőle.
Túl nyugodt volt.
- El fogod mondani, kinek hitted, ki ő? – törte meg a csendet.
- Nem lényeg. – ráztam meg a fejem. – Már nem.
És valóban így is volt. Csak erre most jöttem rá.
Ugyanis nem kellett feltétlenül tudnia arról, hány embernek az életét készültem tönkretenni, mielőtt akkor este betoppant volna az életembe, ezzel jóformán elfeledtetve velem a korábbi elvemet, miszerint szexnél többet tőle sem akarhatok.