14. - Ismeretlen ismerős

Sziasztok!:)

Tegnap már megvolt a bocsánatkérés nagy része, azonban még egyszer elnézést kérek a csúszásért, továbbá hálás köszönet a türelmetekért és a támogatásotokért, imádlak titeket, és komolyan nagy-nagyon köszönök mindent!<333 Remélem mindenkinek jól telt a hétvége, sok sikert a következő héthez, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul, jövő szombaton találkozunk.:)

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.

***********

Ideges sóhajjal tűrtem be a fülem mögé a kósza tincset, ami már vagy sokadszorra lógott a szemembe, megakadályozva, hogy tiszta látással egészítsem ki a jegyzetet,amivel öt perce szórakoztam, majd a fejemet felkapva fordultam körbe a könyvtárban, mikor meghallottam az összetéveszthetetlen csilingelő nevetést. Nem sokat kellett bámészkodnom ahhoz, hogy megpillantsam az asztalom felé száguldó Hanna-t, aki alig egy pillanattal később le is fékezett előttem, miközben felvonta tökéletesre szedett szemöldökét, ahogy a tekintete az előttem heverő nyitott füzetekre tévedt.
- Most mondanám, hogy meglepődtem, amiért itt vagy, de hazudnék. – jegyezte meg, miközben ledobta magát a mellettem lévő székre, és érdeklődést színlelve beleolvasott a sorokba.
- Most mondanám, hogy nem vágtam le az iróniát a hangodból, de sajnos nem vagyok olyan mocskosan jó hazudozó, mint te. – reagáltam le visszakézből faarccal, azonban a tekintetét látva muszáj volt vigyorognom. – Bocsi.
- Már megszoktam. – ingatta a fejét a lány, és nyújtózkodott egyet, miközben hátradőlt a széken. – A francba már ezzel a nappal, mikor lesz már vége? – nyomott el egy ásítást.
Szinte már szórakozottan figyeltem a jelenetet, arra gondolva, ha az emlékezetem nem csal, a csoporttársamnak a közös óránk az első, ami pontosan két órával ezelőtt kezdődött és lett vége most, és bár Hanna sem tartozott kifejezetten volt barátnőm, ismertem annyira, hogy tudjam, imádja túldramatizálni a helyzeteket, főleg ha az órákra való bejárásról van szó.
- Hosszú volt az este? – érdeklődtem, miközben ittam egy kortyot a kólámból.
Ami elvileg szabályellenes volt a könyvtár területén valaha, azonban ma már ritkán találsz olyan asztalt, ahol nem éppen eszik vagy iszik valaki tanulás közben.
- Ja, hosszú volt a spanyolkönyvemmel a kezemben. – horkant fel Hanna, és az asztallapra hajtotta a fejét. – Istenem, de ellógtam volna a mai napot, el nem tudod képzelni.
- Nem vagy egyedül. – mondtam, majd miután beláttam, a társaságában úgysem tudom  befejezni amit akartam, be is csuktam a füzeteket. – Kajáltál már? – kérdeztem, miközben az üres gyomromra gondoltam és arra, hogy az órák közben már csak most van lehetőségem enni, és van kemény húsz percem a következőig.
- Aha. – bólintott. – Onnan jövök. De nem ajánlom az ebédlőt, dugig van. Menj át valahova. – javasolta.
- Arra már nem lesz időm. – morogtam, és összeszedtem a cuccaim. – De mindegy, majd eszem otthon.
- Dolgozol ma este? – érkezett a kérdés, mire felvont szemöldökkel meredtem a mellettem ülő lányra, miközben lassan megráztam a fejem. – Páran elmegyünk valami újranyitott helyre a belváros másik végébe. Állítólag korábban elég felkapottnak számított, de az egyik srácnak szabadjárása van az ilyen helyekre, és meghívott egy adag embert. Nincs kedved jönni?
Bár holnap csak délután lett volna egy órám, és az időmbe simán belefért volna, nem igazán volt kedvem az esti kimozduláshoz, így nyugodtan hivatkozhattam a fáradtságra, mintsem a valódi okra, ami vagy aki igazából egyet jelentett a fekete hajú, önjelölt szépfiúval, aki természetesen már kora reggel figyelmeztetett egy üzenetben, miszerint szándékában áll velem tölteni a délutánt és az este nagy részét, már ha nem bánom.
Az most lényegtelen, hogy még ha bántam volna is, sem lett volna más választásom, az akaratosságát ismerve, miszerint a beállítunk hívatlanul Ellie-hez, mikor megmondta, nem ér rá, mostanában a kedvence, noha tízből már csak négyszer játszom el vele, ami szinte rekord, azt nézve, az ismeretségünk elején tízből tízszer ott kerültem, ahol tudtam.
Az már más kérdés, ott nehezítette meg a dolgomat, ahol csak tudta, ami utólag belegondolva annyira nem is rossz, ha figyelembe vesszük, akkor most nem tartanánk itt, azonban még mindig ott lóg a levegőbe a kapcsolatunk azon kérdése, most akkor igazából milyen jelzővel is lehetne illetni azt. Elvégre szinte majdnem mindennap találkozunk, tudomásom szerint másnak nem csapja a szelet, bemutatott a baráti köre egy részének, ezzel ellentétben viszont még mindig nem mutatkoztunk együtt nyilvánosan, és nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában áll ezen változtatni.
Na, nem mintha minden vágyam lett volna, hogy az egész világ tudomást szerezzen erről a valamiről, amiben pont az volt az imponáló, csak a miénk, azonban alkalmanként azon kaptam magam, kelletlenül is elgondolkozok, vajon azért nem lépett még ez ügyben, mert egyszerűbb lesz véget vetnie majd a dolognak, ha nem tud rólunk senki.
- Hahó, föld hívja Ellie-t! – tapsolt egyet az orrom előtt Hanna, visszarángatva a valóságba.
- Bocs. – ráztam meg a fejem, és feljebb tornáztam magam a székben. – Nem is tudom, Hanna, hulla vagyok, napok óta nincs időm aludni, ráadásul nyakunkon a vizsgaidőszak… Inkább kihagynám.
- Csak a vizsgaidőszakkal hagyjál, kérlek! – nyögött fel fájdalmasan, mire az arcát látva akaratlanul is elnevettem magam. – Ne röhögj, a te hibád, minek hozod fel?
- Gondoltam emlékeztetlek. – válaszoltam, miközben igyekeztem elnyomni a vigyorgást az arcomról.
- Mintha el tudnám felejteni. – morogta. – Ezzel fekszem, és kelek.
- Akkor rád fog férni az esti buli. – veregettem vállon, bár szerény meggyőződésem volt, Hanna nagyrészt a fáradtságnak köszönheti a vizsga iránti szeretetét, ugyanis a szórakozás hétköznaponként olyan természetes volt neki, mint másnak a reggeli kávé.
Fintorgott egyet, miközben ismét elterült az asztalon, és körbevezette a tekintetét a helyiségen, szerencsére épp akkor, mikor a telefonom kijelzőjén Zayn neve kezdett villogni, így a lehető legkevesebb feltűnést keltve érte kaptam, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen? – próbáltam a lehető legsemlegesebb hangot megütni.
Annak ellenére, hogy tudtam, igen csekély esélye van annak, hogy lebukok Hanna előtt, a pulzusom mégis az egekben volt, a tenyerem pedig izzadt, úgy szorítottam a telefont magamhoz, hogy még csak véletlenül se látszódjon, kivel beszélek.
Bár Hanna előbb röhögne ki, mint hinné el, ki van a vonal túloldalán.
- Merre? – érkezett a kérdés, mire az ajkamba harapva sandítottam a mellettem ülő lányra.
- Suli. – feleltem szűkszavúan, enyhe célzásként, miszerint nem vagyok egyedül.
- El tudsz lógni? – szinte hallottam a hangján, hogy vigyorog, miközben görcsbe rándult gyomorral piszkáltam a körömágyam.
- Talán. – válaszoltam vonakodva, ugyanis bár Zayn-nek szokása volt olyan dolgokra is rávennie a tudtán kívül, amit normális esetben tuti nem tettem volna meg, az órát azért nem igazán terveztem kihagyni. – Miért?
- Mert a közeledben vagyok? – kérdezett vissza.
- Ez édeskevés. – ráztam meg a fejem vigyorogva.
- Mert leléptem miattad a megbeszélésről? – próbálkozott tovább.
- Hízelgő, de még mindig nem elég.
- Ó, istenem, Els, akkor, mert kajálni vinnélek? – éreztem a lemondást a hangjában, mire nem bírtam ki röhögés nélkül, azonban sikerült rátapintania a lényegre.
- Nem is tudom. – húztam tovább, azonban a drámai sóhaját hallva végül is beadtam a derekam. – Legyen. Hol vagy?
- Jelenleg? Az út túloldalán. – érkezett a válasz, mire a teremben lévő órára kaptam a tekintetem. – De mivel már vagy tíz perce itt ülök, és rád várok, a türelmem fogytán, szóval mit szólnál, ha játszanánk valami olyasmit, hogy adok neked három percet, utána meggondolom magam? – érdeklődött szórakozottan, nekem pedig kedvem támadt virtuálisan fojtogatni a szekálása miatt.
- Tehetek én róla, hogy kihagy a térerő a könyvtárban? – fújtattam, miközben szó szerint belesöpörtem a cuccaimat a táskámban, figyelmen kívül hagyva Hanna kérdő pillantását.
- Tudod, most elképzeltelek könyvekkel a kezedben, és azt kell, hogy mondjam a látvány eléggé…
- Ne is folytasd, kérlek! – nyögtem fel kínomban, amiért sikerült telefonon keresztül is zavarba hoznia és csak reménykedni tudtam, ez nem ült ki az arcomra.
- Izgató. – fejezte be mégis.
- Seggfej. – vágtam rá, mire felnevetett.
- Másfél perc, Ellie, az óra ketyeg. – mondta, majd kinyomott, mire egy szemforgatás kíséretében csaptam zsebre a készüléket, és fordultam a még mindig engem bámuló Hanna felé.
- Elmész? – vonta fel a szemöldökét, szinte már megdöbbenve, mire hálát adtam az égnek, nem azon ragadt le, mégis ki a fene akar elrángatni ilyenkor a suliból, hanem, hogy egyáltalán eszembe jut ellógni.
Nekem.
- Muszáj, vészhelyzet. Jó szórakozást az estére! – dobtam egy csókot felé, miközben sarkon fordultam, és a kijárat felé vettem az irányt.
Tulajdonképpen csak akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni Zayn-t, mégis mi a fenét keres itt délután, ha az estéről beszéltünk, mikor a kétszárnyú ajtón kilépve megcsapott az őszi London jellegzetes hűvössége, azonban hamar arra a belátásra jutottam, bár nem sokat árul el magáról, azt az egy tulajdonságát már igen jól kiismertem, miszerint nem számít, mit beszélünk meg, valami oka úgyis lesz, hogy ne tartsa be. Mondjuk kíváncsi voltam, ez alkalommal miféle mentsége van arra, hogy drasztikusan fogalmazva kirángatott a suliból, azt leszámítva, hogy állítása szerint ellógott a megbeszéléséről, és mertem remélni, ez nem csupán csak amolyan, ha már ő lóg, akkor menjek vele én is.
Kár, hogy simán kinéztem belőle.
A bejárattól lefelé vezető lépcsősor alján egy pillanatra megtorpantam, a tekintetemet pedig végigvezettem az utca mindkét oldalán, hátha rájövök, a tucatnyi parkoló autó közül melyik lesz az övé, azonban nem kellett sokáig találgatnom, hamar megpillantottam a már valamennyire ismerős járművet, pontosabban azt, amelyikkel az étteremből vitetett el azon a bizonyos estén.
Elnyomtam egy kisebb sóhajt és a kocsi felé vettem az irányt, miközben magamban fohászkodtam azért, senki se lásson meg, amíg felszívódok, még akkor is, ha maradt tíz perc az óráig, és simán gondolhatják azt, csak elugrok még gyorsan valamiért, azonban ismerve az emberek alaptermészetét, amihez hozzátartozik a már-már idegtépő kíváncsiság, a félelmem valamilyen szinten jogos volt. Na, nem mintha valamiféle központi figurának számítottam volna, akiről mindent tud mindenki, de talán épp ezért volt az, ami okozott pár kémlelő pillantást az órákon, vagy a suli környékén bárhol.
Minél közelebb értem az autóhoz, annál biztosabb voltam abban, hogy a megfelelőbe készülök beszállni, főleg miután meghallottam a zár kattanását, mielőtt a kilincsért nyúltam volna. A vállam felett megkíséreltem egy utolsó pillantást az épületre, majd miután beláttam, kezdek enyhén paranoiás lenni, egy mozdulattal feltéptem az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudtam, becsúsztam az ülésre.
Alig csaptam be magam mögött, a zár ismét kattant egyet, mire megfordulva szembe találtam magam a mellettem helyet foglaló Zayn védjegyévé vált vigyorgásával, amit magam előtt láttam szinte minden egyes alkalommal, valahányszor csak beszéltünk, az utóbbi pár hétben azonban nem egyszer kaptam magam azon, már szinte mindig kísért ez a fajta arca.
Ez pedig megrémisztett.
- Hát a könyvek? – vonta fel a szemöldökét, már szinte szemrehányóan, mire zavartan kaptam a tekintetem a sofőr felé, aki időközben kitolatott a parkolóhelyéről, azonban a kifejezéstelen arcát látva csak remélni mertem, nem hallotta Zayn korábbi telefonbeszélgetését velem, ha pedig mégis, akkor csak udvariasságból nem mutat ki semmilyen érzelmet.
Próbáltam nem arra gondolni, rajtam kívül vajon hány lányt szállított már Zayn társaságában.
- Eldobtam őket útközben, nehogy véletlenül megüsselek velük. – válaszoltam egy vállvonás kíséretében.
- Nem rossz. – biccentett Zayn elismerően, miközben oldalra billentett fejjel tanulmányozott. – De nem elég jó. – tette hozzá, majd azzal a lendülettel megragadott a derekamnál fogva, és az ölébe ültetett.
A szabad kezével végigsimított az arcomon, miközben a szemeivel egy pillanatra sem engedte el az enyéimet, és mintha csak érezte volna, a kezében van az irányítás, olyan lassan húzott egyre közelebb magához, és nyomta az ajkait az enyéimhez.
A csók közben akaratlanul is eszembe jutott, korábban hányszor próbáltam meg ellenállni, mikor ilyen helyzetbe kerültünk, mielőtt beláttam volna, felesleges próbálkoznom, Zayn nem véletlenül olyan, amilyen, ha korábban szinte hobbija volt magába bolondítani mindenkit. Szinte már gyűlöltem beismerni, elég volt egyetlen érintés, hogy darabokra hulljak és megfeledkezzek az összes eddigi elvemről, mikor azt mondtam, nem adhatom meg neki azt az elégtételt, hogy az övé lehessek.
Még akkor is, ha egy részem már pontosan jól tudta, akár tetszik, akár nem, az övé vagyok.
Erre emlékeztetett a nyakamon lévő csinos kis folt, amit minden egyes alkalommal előszeretettel támadott be, mintha csak attól tartana, valaha elhalványul.
- Basszameg. – szisszent fel, miután az alsó ajkába haraptam. – Ha még egyszer megmozdulsz… - káromkodott egy sort, majd ismét megcsókolt, azonban ez alkalommal rövidebben, mielőtt elhúzódott volna tőlem. – Bocs, de ha így folytatjuk, nem hiszem, hogy bármi is lenne abból az ebédből. – nézett végig rajtam, nekem pedig automatikusan görcsbe rándult a gyomrom az elsötétült tekintetét látva.
Zavartan kisimítottam egy kósza tincse az arcomból, miközben abban reménykedtem, nem csúsztam szét teljesen az elmúlt pár percben.
- Ne bízd el magad, Zayn. – erőltettem magamra némi magabiztosságot.
- Melletted? Eszemben sincs. – vigyorodott el. – Remélem, nem bánod, ha én választok helyet, ahol kajálhatunk.
- Miért is nem lepődök meg ezen? – vontam fel a szemöldököm, a tekintetét látva azonban képtelen voltam elnyomni a feltörni készülő vigyorgást. – Na, és hová viszel?
- Majd meglátod. – mondta. – Egyébként mennyire nyírnak ki, amiért ellógtál?
- Na és téged?- kérdeztem vissza kapásból, rá sandítva, mire próbáltam nem észrevenni, milyen gyorsan kapta el a tekintetét rólam.
Túl gyorsan.
- Túlélik. – vágta rá. – Bár egyesek inkább azon akadtak fent, miért nem hoztam el őket is, hogy találkozhassanak veled. –tette hozzá, némi szórakozottságot erőltetve magára. – Elég nagy nyomot hagytál Louis-ban. Ha nem lenne ilyen undorítóan szerelmes, azt gondolnám, félnem kéne. – rázta meg a fejét maga elé meredve, mire felnevettem az idegenkedő arcát látva.
- Látom, megvan a véleményed a dologról. – jegyeztem meg.
- Meg, csak szerintem mindenki jobban jár, ha megtartom magamnak. – válaszolta, miközben oldalra pillantott. – Itt jó lesz. – szólt előre a sofőrnek, aki egy bólintás kíséretében pár pillanattal később megállította a járművet.
Zayn az orrára tolta a kabátzsebéből előkapott pilóta szemüveget, és feltépte a kocsiajtót, azonban alig csatoltam ki a biztonsági övemet, már az én oldalamon is termett, mire kissé tétován hagytam, hogy a kezemet fogva tessékeljen ki az autóból.
Automatikusan körbepillantottam, hátha rájövök, hova hozhatott, azonban a környék szinte teljesen ismeretlen volt, már csak azért is, mivel pár bámészkodó emberen, és leparkolt autón kívül nem volt más az utcán, így volt egy sanda gyanúm, a külváros legközelebbi részére jöhettünk.
Egészen addig eszembe sem jutott, épp most mutatkozunk először együtt emberek között, míg észre nem vettem, akkor sem engedte el az összekulcsolt ujjainkat, mikor maga mögött vezetve elindult velem az utcán, a kényelmetlen érzéstől pedig egyre közelebb és közelebb akartam húzódni hozzá. Megérezhetett valamit, ugyanis alig fordultunk be egy sarkot, mikor lassított a léptein, elengedte a kezem, és a derekamra helyezte inkább az övét, ezzel is húzva magához.
- Nem félsz, hogy meglátnak? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Errefelé nem igazán járnak olyanok, akik köpnének, ahova viszlek, oda pedig még kevésbé, innentől kezdve nincs mitől tartanunk. – válaszolta, mire bólintottam. – De még ha lenne is bárki, akkor sem érdekelne túlságosan. – tette hozzá. – Már nem.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a hangjából áradó keserűséget, azonban nem is volt sok időm gondolkozni rajta, ugyanis hirtelen megtorpant, megállásra késztetve engem is.
- Mi az? – vontam fel a szemöldököm, azonban ő meredten nézett előre, miközben olyan volt, mintha meg sem hallottam volna a kérdésem.
Követtem a tekintetét a pár ajtóval arrébb elhelyezkedő üzlet felé, aminek az ajtaján abban a pillanatban lépett ki egy nálam egy-két évvel idősebb közép szőke lány napszemüvegben, zacskókkal a kezében, miközben belekarolt a kissé termetes, másodpercekkel előtte érkező férfi karjába. Éppen hogy továbbindultak volna, a lány hirtelen felénk kapta a pillantását, a tekintete pedig azonnal megakadt a mellettem álló fiún.
- Zayn? – vette le a napszemüveget az orráról, bennem pedig megállt az ütő, miután tudatosult bennem, épp most ütköztünk bele az ex-barátnőbe.